Mezei dal Segraisből

Még én látni megyek kedves Amirámat,

Tytir! Te azonban őrizd nyájatskámat.

Már jelenti Venus húnyorgó világa,

Hogy a piros Hajnal szekerébe hága.

Ideje indúlni: Tytir! nyájatskámat

Legeltesd, én látni megyek Amirámat...

Tsak most távozzatok nehézkes fellegek!

Meg-térvén mennykövet szórhatnak az egek.

Tsak elébb el-jutván Szépemre találjak:

Nem gondolok véle, bár a sírba szálljak...

Mit mível az Angyal? mint foglalva lelem?

Mi helyen? melly tájon talál-összve velem?

Hol fenyő zöldellik örökös ágokkal?

Hol bé-vájtam nevünk ezer vonásokkal?...

Vagy a tiszta kút-fő virágos szélébe,

Hól sebhedt szívemet ki-öntém ölébe?...

Amor! ki Szépemhez lágy lengedezéssel

Napjában annyiszor repűlsz, s nála késel:

Mondd: távúl létemben a főld könnyem issza,

Mondd: hozzá indúltam; s azonnal térj vissza:

Ha könnyű szárnyadnak nem vet lépes ágot,

S jelentsd, mint fogadta légyen ez újságot...

Egek! mint olvadoz szívem örömébe,

Ha el-jutván, elébb én ötlöm szemébe!

Ha dombjáról, honnan útam fel-fedezi,

“Ő az, ugyan ő az” szája zengedezi!

S a folyó partjára le-száll eggy lépéssel,

Előmbe fut, s talám fogad öleléssel!...

Tündér gondolatok! ébren is álmadoz,

Ki Amor nyilától sebhedve bádjadoz...

Óráim nélkűle vajmi lassan telnek!

Véle a leg-nyúltabb napok szárnyra kelnek...

Le-űlvén alatta a terjedt bükk-fának,

Hol sípom hangjára sípok némúlának:

S jutalmúl Szépemnek vevém koszorúját,

Mi által nevelém Alkander bosszúját:

Énekeld, majd úgy-mond, énekeld dalodat,

Mellynek tárgyúl tevéd kedvelt alakodat!

Szebb dalod, mint a bús fülemile zengése,

Kedvesebb, mint a hűs tsermely tseregése...

Mivel nem bíztatott mézzel-folyó szava,

A rózák kebelét nyitván Iker hava!

Lágy szellő, melly a’kor e vígság helyébe

Múlattál, nem fújtad Istenim fülébe?