MI HALLIK AZ ERDŐN.

Az erdőben örök hang szól

Mély és titkos fájdalomról.

Tudod-e, hogy korán reggel

Olyan búsan mi sohajt fel?

Sejted-e a lombok nyelvét,

Bujdosó szellők szerelmét?

Érted-e a víz siralmát,

Szikla keblén megtört habját?

Hallod-e a búgó hangot,

Bújában a vadgalambot?

Nem vetted-e néha észre,

Hogy a lég mint beszél félre?

Mélán suttog, vigan füttyent,

Mormol, felsí, búsul, örvend,

Most panaszol, majd vigasztal,

Itt vad átok, ott édes dal.

És e csengő-bongó hangok,

Mint, ha tűz van, a harangok,

Egymás ellen búval telnek,

Összevesznek, feleselnek,

Míg haraggal jő a szélvész,

Zúg az erdő s minden elvész.

Tudod-e, ha az éj csendes,

Nem hallik a legkisebb nesz,

Minden alszik, hallgat erélyen,

Mi nem alszik, mi van ébren?

Mi az mégis, mi megszólal,

Lassu-mélyen, fájdalommal?

Nem beszél és még se’ hallgat,

Nyugszik s nem talál nyugalmat;

Mintha siratná, mit vesztett,

Mégis ujra vágyba’ reszket;

Mintha majd a hold sugára

Szelid álmot küldne rája

S amint lágy szellő ringatja,

Alunnék egy pillanatra,

És beszélné álma közben,

Ami eddig rejtve volt benn,

Mint a szellő, bűvös hangon,

Mely igéz, fáj, üldöz és von,

Melyben együtt zendűl, érez,

Ami kínos, ami édes,

S mely amint erősben árad,

Sír a kéj, mosolyg a bánat,

Melyre szó és eszme nincsen,

Csak egy érzés benn a szívben - -

Most felhangzott, újra elhalt,

Hallod-e a csalogánydalt!?