Mi ketten

Jövünk. Csend van, és kéz a kézben

puhán, szomorún, melegen.

Jövünk, mert itt most vár a szükség

és nem vagyunk még elegen,

mert parancsolt a messze Hang,

melytől a Föld is fázva retten –

Jövünk szomorún, vágyak nélkül:

mi ketten,

mi ketten.

Azután halkan dalba kezdünk,

(én a tercen és Te a prímen!)

s előttünk a fák meghajolnak

s dalunk sebekre drága írt ken –

A hegyek zúgva visszhangozzák

– nem szólt nekik még senki szebben –

s tovább megyünk és zengve zengünk:

mi ketten,

mi ketten.

Dalunkban furcsa messzeségek,

ködös, különös, új világ:

vágyatlan vágyak, sötét fények

és mégis minden összevág.

Komoran keresztet vetünk,

ha könny csillog a bús szemekben

s tovább megyünk és zengve zengünk:

mi ketten,

mi ketten.

...Ha kileheltünk minden himnuszt,

s elharcoltuk az élet harcát,

összeborulunk s megcsókoljuk

egymás halovány, hideg arcát

és jelszavunkon elborongva:

nem aratok, mit nem vetettem! –

visszafelé indulunk némán:

mi ketten,

mi ketten.