Mi marad?

Születünk

repkényesfalú árnyas kicsi portán

gazdagon, szépen, egészséges tüdővel,

nagybatyus akarással.

De kimegyünk s az ősi porta

lassan-lassan belefakul a hihetetlen mesékbe.

Sietünk, lihegünk,

lihegünk, pihenünk,

ijedtre-tátott sötét kapualjak alatt

hűtjük le melegünk, –

melegen bemegyünk,

hidegen kimegyünk,

sietünk, lihegünk, pihenünk, sietünk.

Elernyedt arcunk belehókul

a rothadt sárba, vér-piszokba

és nincsen ennek vége-hossza:

Röhögünk – – köhögünk – –

bemegyünk – – kijövünk,

sietünk, sihegünk, pihegünk, lihegünk...

Gúnykacaj korbácsol vérig.

Pénzünket, mézünket,

hitünket, kincsünket

adóba kérik.

Mi marad? Mi marad?

Koldusok kúsznak az úton át

és átkozódva kunyorálnak.

Oda kell vetni a ruhát.

Ordítva tépünk le magunkról mindent:

Nesze, ha akarod!

kabátot, kalapot... –

Csattogó csattos lakkcipőnk

gőzölgő szurkos mocsárba ragad –

Mi marad? Mi marad?

Éji cédák kéje kéri

a véredet, a véredet

és buján búgva kéreget.

S a vérünket is odaöntjük

és eszméletlen vadállati dühhel

szaggatjuk ki szemünket és fülünket

s hörögjük egyre tompábban:

Nesze a karom, a combom, a lábam,

itt a szívem! –

És ronda-bénán, csonka-némán

cafatokat cipelünk.

Mi marad? Mi marad?

Csak nirvánás nagy csendet akarunk,

Esdő két karunkat kinyújtanók

a Halál felé,

de kifosztottak: nincs karunk.

Talán ezerszer elmegyünk

az ősi porta repkényleveles

hívogató árnya előtt,

de nem láthatjuk: nincs szemünk!

Tüdőbe-rágó fülledt por kavarog

s az újonnan indulók izzadt arca,

tágrameredt riadt szeme előtt

végignyúlik csendesen

egy láthatatlan, testtelen,

meztelen, nesztelen árnyék.