MIÓTA ELMENTÉL

Mióta elmentél, itt hűvösebb

a sajtár, a tej, a balta nyele,

puffanva hull a hasított fa le

s dermed fehéren, ahogy leesett.

A tompa földön öltözik a szél,

kapkod s kezei meg-megállanak,

leejti kebléről az ágakat,

dühödten hull a törékeny levél.

Ó, azt hittem már, lágy völgyben vagyok,

két melled óv meg észak s dél felől,

a hajnal nyílik hajam fürtjiből

s a talpamon az alkonyat ragyog!...

Soványan űlök, nézem, hogy virítsz,

világ, kóró virágja, messziség.

Kék szirmaidban elhamvad az ég.

A nagy szürkület lassan elborít.