Mi vagyunk a világ közepe

Mint gőzmotortól dübörögve hajtott

bolondul-pergő, motolás kerék,

forog a világ és a szerencséje

és dübörgi, hogy messze még a vég.

Perdül a kerék, emberek vele,

a boldogságból boldogtalanságra

a könnyekből a harsány kacagásra

szédült, nyugtalan vadsággal tele.

Csak egy van, aki soha sem mozdul meg,

a kör közepén hajtott fővel ül;

Szemében tiszta, talánytalan kék ég

és mégis Ő a Titok egyedül.

Zúg a kerék és harsogva robog

és a középen kábultan a költő,

az örök-egy, az örökös ődöngő,

s titokzatosan, furcsán mosolyog.

Fehér papírra fekete betűt vet,

míg halkan, mint most, pihézik a hó –

s marad magának örök titkolózás

és másoknak szép, bús panaszkodó.