Michelangelo

Töprengett, ősz szakállát tépte, várta

Az órát, melyben majd életre kel

A gondolat, mit hordozott magában,

Ez a nehéz és görnyesztő teher.

Mindig elégedetlen volt a művel,

Mely elmaradt nagy álmai mögött,

A szépség sokszor zordon ködbe tűnt el,

Az álom, amit ébren üldözött.

A kétségben, vénségben, bús dühében

Az urbinói ifjú járt eszében,

Ki játszva és dúdolva alkotott.

Ő látta Rafaelt, a boldogot,

Ki régen elment és mégis nyomában

Ma is derűs és békés ragyogás van.