MICZ BÁN.

Egy nagy regét beszélek el,

Nem költői hév kényből,

Sem könyvből, sem kéziratból,

Hanem asszonykötényből.

Ecsedvárban volt e kötény;

Megfordúlt sok kezekben;

S vásznában e rege lehelt

Hímmel varrott képekben:

Az időben, mikor András,

Ama jeruzsálemi,

Kinek úgy, mint nép fejének,

Tudjuk, milyek érdemi,

Szent Istvánnak és Lászlónak

Ült királyi székében;

S egész világ a keresztért

Harczolt jámbor dühében;

Mikor a volt az időnek

Uralkodó szelleme,

(Róma míve!) s az embernek

Földi s égi érdeme:

A szent földet vagy mint bajnok

Pogányvérrel itatni,

Vagy legalább mint zarándok

Azt föl s alá vizslatni:

Akkor egy nagy nemű spanyol,

Ugyan oda jártában,

Magyar földre vetemedvén,

Itt kipihent útjában.

Megismervén András király

A vitézt, megszerette,

Marasztotta s megtartotta

Udvarába mellette.

Mert a spanyol egy magyar szűz

Kelleminek foglya lett,

Kivel utóbb szerencsésen

Házasságra is lépett.

A hazának szolgálván ő

Karjával és eszével,

András néki sok jószágot

Ada gyáva kegyével.

Első István óta élt már

Hazánk azon sérelme,

Hogy külföldit pártolt inkább

Koronánk dús kegyelme,

Mint hazafit; volt légyen bár

Ez érdemek kútfeje;

S volt légyen bár amaz népe

S országának sepreje.

Ennek oka természetes:

A hazafi szorosan

Követeli szent jusait:

Az idegen hasznosan

Szolgál s bókol az önkénynek,

Mert ez díszlőbb kereset;

A nemzet őnéki semmi.

De itt nem volt ez eset.

Mert a spanyol egyike volt

Legnemesebb hősinknek,

Kik valaha szaporíták

Számát lelkes ősinknek.

Déli lánggal égő szívet

S lelket hozván magával,

Szerencsésen vegyült össze

Árpád népe fajával.

A spanyol hős hosszú neve

Itt egy szóba vonaték,

S a magyarok által rendre

Csak Micz bánnak hivaték.

Hét tél, hét nyár áldás nélkül

Jött ment házas éltében,

És gyermek nem fogantaték

Micz bán nője méhében.

Egykor egy szép nap nyugtakor

Ez a vár előtt ülve

Férjét várta, szemeivel

A távolba merülve.

Férje Budán Bánk nádornál

Járt tanácsot tartani,

Mint kelljen mély inségéből

A hazát kirántani.

S im! egy szép hölgy, hajh! de szegény,

Félig fedett testével,

A nagy asszony előtt terem,

Hármas áldás terhével:

Emlőn csüggő két csecsemőt

Tartott a két karjában;

A harmadik hátán lógott

Oda kötött rongyában.

«Szánd meg (úgymond), nagy asszonyom,

Anyját három magzatnak!

Két emlőm nem győzhet hármat;

Adj tejet a lankadtnak!

Egy terhemnek gyümölcsei.

Istennek ily áldása

Egy oly szegény nőnek, mint én,

Lelki testi romlása.»

«Takarodj el (mond Micz bánné),

Gyalázatos fajtalan!

Csak a ringyók ily szaporák,

Kiknek férjök számtalan.

Becsületes nőnek méhe

Egyet fogad, egyet szül.

Paráznára száll ily átok,

Ki sok bűnben részesül.

«Tudod, Isten! (mond a szegény)

Hogy egy férjet ismervén,

A szitokra, melyet rám hány,

Érdemes nem vagyok én!

Tudod, Isten! szent nevedet

Még akkor is áldottam,

Hogy a hármas gyermek anyját

Átkozottnak tartottam.

Verd meg, Isten, két annyival,

Ha gyalázat egy nőnek

Egynél többet szülni, s lenni

Egynél többet termőnek!»

Mondta; s eltünt; hogy Micz bánné

Haragjának lángjába’,

Nem is látta merre, s miként?

Föld nyelte-e gyomrába?

Rettenetes teljesedés!

Még azon nap éjében

A nagy átok testté leve

A nagy asszony méhében:

Mert férje most megérkezvén,

Egy vőlegény hevével

Ölelé meg rideg nőjét

És mint anyát hagyá el.

Elhagyá, mert távozása

A hősnek és polgárnak

Szükséges volt. Nyomban tehát

Válni kellett a párnak.

Követségbe küldetett ő

A pápához Rómába,

Tanácskozni a szent földnek

Roszúl végzett dolgába’.

Kilencz ízben újult s tellett

A hold, míg ez oda járt.

Nője otthon már óránként

Terhétől feloldást várt.

Iszonyító tekintet volt

Nagy dagálya terhének;

Hét anyáét összevéve

Többet alig tennének.

S minthogy egynél több életet

Sejtett nehéz terhében,

Az egykori szegény asszony

Forgott mindig eszében.

Törödelmek s kínok között

Szánta-bánta szitkait,

Melyekkel ő kárhoztatta

A természet titkait.

Eljött végre a nagy terhtől

Szabadúlás órája!

Hajh! s a mondott s betelt átok

Szövetkezett hozzája!

Az igazság, ha késik is,

Rá üt a mért időre.

S csudálatos, milyen jelek

Hirdeték ezt előre:

Akkor éjjel a vár felett

Egy koszorú formába’

Hét nagy csillag kerekedett,

S fénylett a menny boltjába’;

S éjszak felől egy fellegből

Hét dörrenet robogott;

S a bagoly a vár tornyában

Nyomban hétszer huhogott.

Micz bánnénál egy segéd volt

Csak vén, meghitt dajkája;

Tiltva volt több cselédének

Közelítni hozzája.

S mikor hétszer szólt a kakas,

Az itélet kezdete!

Micz bánnétól egymás után

Hét fimagzat születe.

A fájdalmak meglankaszták

A hős anya tetemét,

Sok időre, míg üdűlvén,

Felnyithatná húnyt szemét;

S látván rendben ott fekünni

Testének hét gyümölcsét,

A dajkához imígy szóla,

Hogy menthetné erkölcsét:

«Hét közül csak az elsőnek

Az én férjem nemzője;

A többinek a rám mondott

Átok vala szerzője.

Fogd fel azért ezt a hatot,

S mint kiszenvedt átkokat,

Ásd s rejtsd őket föld gyomrába

S temesd el jól azokat.

Isten engem megbüntetett!

Látszat nélkül tűrhetném;

Hét eleven bizonysággal

A szégyent nem győzhetném,

Hogy ámbátor lelkem testem

Csak egy férfit ismére,

Micz bán nője legyen mégis

Fajtalanság czégére.

Eredj azért, s ásd el őket,

De titokban tartsad ezt:

Árulásod, fecsegésed

Engem s téged együtt veszt.

Micz bán fiát add ölembe;

A többit szedd köténybe.

Tetted után bátran nyúlhatsz

A körmöczi erszénybe.»

«Irgalmazz, óh! (mond a dajka)

A kis ártatlanoknak!

Nézd mily szépek! rajzatjaik

Atyjoknak és anyjoknak.

Hány asszony volt, ki többet szült,

S nem lőn gyanús erkölcse?

Hány állat él, melynek mindig

Több egyszerre gyümölcse?»

«Eredj (mond az) fogadd szavam,

Míg fel nem kél a napfény;

Míg látatlan mehetsz, tehetsz:

Végezz! s ott vár az erszény.

Siess! minden órán várom

Haza térő férjemet.

Ha nem teszed, hát csak ásd meg

Halálomnak vermemet.»

Megyen tehát szegény banya,

Hat gyermek a kötényben,

Tartván a vár erdejének,

A hajnali holdfényben.

Titkos ajtón bújdosott ki

A várfalak környéből,

Hogy észre ne venné senki

Az udvarnak népéből.

Kiléptével az előbbi

Rémjelek megujúltak;

Sőt azokhoz, mintha vádak,

Még mások is járúltak:

A sok kopó búsan tutolt;

Minden padlat ropogott;

Ülésein a majorság

Csatázott és kurrogott.

Legrémitőbb hat varjú volt,

Kik károgva repdeztek

A bűnösnek feje felett:

Mert tán konczot éreztek.

Le-lecsaptak, elragadni

A köténynek tartalmát.

Varjúszokás, mikor kánya

Körmei közt prédát lát.

E jelenet felszaggatván

A jó dajka fájdalmát,

Eltökéllé kisdedinek

Életvédő oltalmát.

E szándékra mintha tudnák,

A varjak eltünének,

És a várnak fokaira

Ülni visszatérének.

Nehéz volt agg jámbor nőnek,

Terhét messze hordani:

Mégis, mikor első fényét

Kezdé a nap ontani,

Már az erdő szélbe jutott;

S lerakván ott terheit,

Térdre rogyott s az ég felé

Terjeszté ki kezeit:

«Isten fia! (így esdeklett)

Ki Betlehem szennyében

Fekvél egykor, mint ezek itt,

De te anyád ölében;

Adj tanácsot, mit míveljek?

Lobbants súgárt eszemben,

Miként mentsem életöket!

Mert itt vesznek ölemben.

Természetet, anyaérzést

Fojt az erkölcs hatalma;

De még nagyobb gyilkos ennél

A rossz nyelvek rágalma.

Adj tanácsot, Isten fia!

Mert mellemnek aszálya

Szegényeket csuda nélkül

Lehetlen hogy táplálja.»

S ím! legott egy oda termett

Zörejnek és morajnak

Hangja csapja meg füleit;

«Jaj a gyermektolvajnak!»

Így jajdúlt el szegény agg nő:

Mert dobogva, csörtetve

Lovagcsapat közelített,

A vár felé ügetve.

Rettegése megzavarta

Eleint’ agyvelejét;

De jó lelkiismérete

Visszaszerzé erejét.

S ellapúlván gyermeki közt,

Örűlt, mikor mellőle

Az út balra térvén, fordúlt

Minden szem is őtőle.

De kik eddig még aludtak,

Sírni ríni kezdtek most:

«Szánj meg minket (mondá anyjok)

Engem tolvajt, őt gyilkost!»

S ím! egy lovag, ki hátul járt

S istenével beszélt ott,

Megkapatva, kilőtt nyílként

A sírókhoz száguldott.

Bámult a hős; s elfúlt a szó

És lélekzet torkában.

Azt vélte, hogy nem valót lát

Vagy megbomlott agyában.

«Egy aszott nő? s hat csecsemő?

Egy alakú, egy korú?

A jelenet foghatatlan;

Szemnek, szívnek szomorú.

Ki vagy, asszony? (Így dördűlt rá)

Mondd sorsodat, nevedet;

S ezeket hol szedted össze?

Ne rejtegesd képedet.

Gyermekrablást gyanítok én,

Gonosz asszony, tettedben;

Szólj! ha nem szólsz, kardom járjon

Szélt hosszat gaz testedben.»

S kardját rántja. «Megállj, Micz bán!»

Imígy kiált az agg nő:

Mert a lovag Micz bán úr volt,

A Rómából megtérő.

És az asszony a takarót

Lerántván most fejéről,

Micz bán úr őt elszörnyedve

Szólította nevéről.

A dajka most elbeszélé:

Mi, miért s mikép történt.

Borzalmak közt érté Micz bán;

S megölelte a jó vént.

Háborodott kebelében

A férjnek és atyának

Fellázadott érzelmei

Bosszút forrva zajlának.

«Győződj’ s békélj! (mond az agg nő)

A rossz tettnek oka szép:

A szűz hívség, a jó hír s név,

Mi törékeny, mint cserép.

Ezt vélte így oltalmazni

Az erkölcsös, jó, hív nő;

S ezért bármely más bűnt s vétket

Elkövetni kész lőn ő.

Azért ő azt meg nem tudja,

Hogy te tudod, mit mivelt:

Mert megöli őt a szégyen,

Ha csak távol adsz is jelt.

Gondolj inkább helyet s módot,

Hol s miképen titokban

Ezeket felnevelhessük

Biztos anyakarokban.»

«Eredj csak hát (mondá Micz bán)

Ide szomszéd falvamba

Sáfárnémhoz, ki, mint értém

Most arra tett útamba’,

Tegnap kelt ki gyermekágyból,

És gyermeke meghala.

Férje kedves fegyvernekem

S szolgám mindig hív vala.»

«Ah uram! én (nyögé az agg)

Kötényben nem birom már

Magzatidat tovább vinni;

Jőjön ide a sáfár;

S jőjön vele kebles nője;

Ezek itt hadd szopjanak;

Aztán szedve targonczába,

Jobb anyát hadd váltsanak.»

«Igazad van! (monda Micz bán)

Így lesz még tanácsosabb:

Magam megyek, magam végzek:

Legbiztosabb s titkosabb.

Várd be itt a sáfárt s nőjét.»

S elszágúlda sebesen,

S nem sokára lovagival

Ért várába tüzesen.

Alva lelvén otthon nőjét,

Minden ina szakadtan

A hétszeres fájdalomtól

S kíntól bútól lankadtan,

Ideje volt Micz bán úrnak,

Eszmélkedni békével:

S eltökélé, kegygyel bánni

Kemény szívü nőjével.

És megtartá: mert bár gyakran

Borzadozott kebele,

Hogy nője oly irtóztató

Gonoszságot mívele,

Melyet a legszörnyebb állat

Sem képes elkövetni,

Természettől indíttatván

Fajzatjait szeretni;

Engesztelé nője vétkét

Erkölcsének szentsége,

De csakugyan az volt mégis

Legerősebb mentsége:

Hogy halálnak szánt magzati

Mind életben voltak még;

S hogy mind fel is nevelkednek,

Erős volt a reménység.

Mentve van, úgy vélte Micz bán,

Mind nőjének erkölcse,

Híre s neve: mind termékeny

Szerelme hét gyümölcse.

S a bú, bánat s töredelem

Vétkét majd megbünteti:

Mert a vétket korán, későn,

Mindig boszú követi.

Micz bán úr egy nagy erdőt bírt

A Kárpátok sorában,

Hol gyakorta megfordult ő

Az év minden szakában,

Szeretett ott mulatozni,

Gondot és bajt feledve,

Életének a vadászat

Lévén egyik fő kedve.

Az erdőnek közepében,

Egy sziklás hegyoldalban

Boltos lakok voltak vágva

A meredek szirtfalban.

Néhányban ott az erdőnagy

S még más két őr lakának;

A többi a vadászoknak

Kész szállási valának.

Ezek mellett szirtüregek,

Ez enyészet mívei,

Voltak az ott élő barmok

Aklai s enyhhelyei.

Juhok, kecskék tenyésztek ott,

Tejjel-vajjal táplálók;

S bozontos nagy fehér ebek,

A lak körül őrállók.

Távolabb, de nem nagy messze,

Szintúgy vágva sziklából,

Egy kápolna domborodott

Elő a hegy gyomrából.

Mellette egy remetének

Volt ínséges barlangja,

Melyben tompán zúgott néha

Jób szavának bús hangja.

Ide küldé Micz bán titkon

Hat fiát hat dajkával,

Ellátván a vadon lakot

Minden élet javával.

Velek ment a sáfár s nője,

A fiakat nevelni,

S általjában atyjok s anyjok

Képét együtt viselni.

Az úrfiak, mint hat őzfi,

Szépen nevelkedének,

S bámulásig épek, szépek

És erősek levének.

Az ekkorig komor magány

Most eleven s népes lett:

Mert hat gyermek és hat dajka

Nem kevesett csevegett.

Néhány év lefolytával már,

Mikor együtt játszának,

S vagy sikoltva egymást űzék

Vagy versengve zajgának,

Oly nagy zsivajt indítottak,

Hogy némúlt a csörgeteg,

S alig győzte viszhangzani

A zajt megúnt rengeteg.

A hat gyermek hasonló volt

Mind képre, mind termetre.

Nevök: Boksa, Tamás, Dénes,

Demeter, György és Detre.

A hetedik, a választott,

Atyja nevét viselé;

S a kis Simont, mint egyetlent,

Anyja gonddal nevelé.

Hétszer jött ment Anna napja,

S most hetedszer volt jövő,

Hogy megtörtént a nagy csuda,

Hogy hét fiat szült egy nő.

Keserves nap az asszonynak!

Emléknapja vétkének!

De örömnap a bűnt gátló

Apa s dajka szívének.

«Asszony! (úgymond Micz bán akkor)

Fiam születésének

Heted éve, örömnapja

Legyen házam népének;

Ünnep legyen barátimnak.

Itt lesz Bánk is, a nádor;

Nádorszéket jár tartani;

E tájra jön most a sor.

S öröm legyen tenéked is,

Ne bőjt, bú és imádság,

Mint volt eddig: az bőjtöljön,

Kit a vétek férge rág.

Ünnepemet kihirdettem,

Bőség legyen mindenben,

Hét nap s éjjel csak örömzaj

Hangozzék a teremben.»

S úgy lőn: Anna napján a vár

Tömve vala vendéggel;

S ebédközben, hol a pompa

Vetélkedett bőséggel;

S arany s ezüst billikomok

Serkentvén a kedveket,

A barátság nyelvet oldott

S megnyitá a szíveket:

Íme! hat szép férfigyermek,

Mind hasonló test és kép,

Mind vérvörös dolmánykában,

A terembe most belép,

A sáfártól vezettetve;

S ez így szóla tréfából:

«Ím! hat emberfiat hozok

A kárpáti tanyából.

Hét éve lesz, hogy én egykor

Az erdőben járkáltam

S ezeket ott a halálnak

Oda vetve találtam.

Haza vittem szegényeket;

S nőm őket felnevelé.

Most eladom: mert anyjokat

Az éhes föld elnyelé.»

Micz bánnénak zavar támadt

Kebelében, agyában;

Az eszmélet s emlékezet

Elhalt bámulásában.

Csak fellobbant szenvedelme

Pattantá fel székéből

S a fiakat ölelgeté

S csókolgatá szívéből.

«Legyetek hát az enyémek;

Simon fiam társai:

(Így kiálta) Óh! mert ezek

Isten ajándékai.»

S mikor mintegy megőrülten

Csak ezeknek kedvezett

S magáról és öntettéről

Szinte megfelejtkezett;

Im Micz bán felemelkedék

Komor arczczal székéről:

(A vendégek elhallgatva

Lesék a szót nyelvéről.)

«Nádor uram! (szóla Micz bán)

Egy nagy kérdést támasztok;

Megbocsáss, ha nem illendő,

S tán könnyeket fakasztok:

Mit érdemel azon anya,

Ki jelen hat szép fiat

A halálnak veté oda

Egy balgatag hit miatt?»

«Halált! (rivá legelőször

Micz bán nője) hat halált.»

«Halált! Halált! (kiáltának

Valamennyen) rút halált!»

Ekkor Micz bán, szeme lángba,

Arcza búba borúlva,

Imezt mondá, most eszmélő

Hitveséhez fordúlva:

«Te vagy azon gyilkos anya,

Kit azért, hogy rágalom

Erkölcsödet ne sérthesse,

Elhagyott az irgalom.

S hyénánál vadabb anya,

Szeretvén csak magadat,

Megöletni parancsolád

E saját hat fiadat.

Kész volt dajkád földbe ásni

Szegény ártatlanokat,

Ha oda nem veti vala

Jókor a sors atyjokat.»

«S hát ezek az én fiaim?

(Micz bánné ezt kiáltá)

Hála neki! a ki őtet

A haláltól megváltá!

A halált megérdemlettem:

Mert borzasztót vétettem;

De a bűnt csak szűz erkölcsöm

Oltalmából követtem.

Míg holtaknak véltem őket,

Haltam volna örömest;

Száradt is a bűn súlyától

Az átokkal terhelt test;

De látván, hogy áldássá vált

Átkom, vétkem, kegyelmet

Kérek tőled, uram s férjem,

Bocsánatot! szerelmet!»

S oda borúlt lábaihoz

Komoran-bús férjének.

Ez szívesen kegyelmezett

Erkölcsféltő nőjének.

«Férjed néked (mondá Micz bán)

Egész szívvel megbocsát;

De a nádor, a nagy bíró,

Halljuk: mit, mért s mikép lát?»

És a nádor imígy szóla:

«Jó hírt s nevet védeni,

Az erkölcsöt, szűzességet

A gyanútól menteni,

Szép tulajdon, kötelesség,

De nem másnak kárával;

S még kevésbbé akárkinek

Vétkes gyilkolásával.

Erkölcsölés, emberölés:

Mert az erkölcs legfőbb kincs.

A halálnak halál díja,

Ha feloldó mentség nincs.

Az asszony, ki hat gyermeket

Ölt meg, hatszor volt gyilkos;

Vért kiált ez: mert a törvény

Halált vérrel boszúl s mos.

De az asszony mentségére

Sok körülmény harczol itt:

Gyilkossága csak szándék volt,

Melyet végre még nem vitt.

Sőt, hogy igaz szándék sem volt,

Az is bizonyítja már,

Hogy dolgát jó szívre bízta:

S jótól ember csak jót vár.

Máskép is, ki másra bízta,

Hogy vétkezzék helyette,

Az a bűnt, ha bár mi nagy is,

Még csak félig követte;

S ha kit egy nem követett bűn

Már hét évig kínozott,

Az eleget lakolt érte,

Lelke váltig áldozott.

Kérdem tovább: ha egy asszony

Hét fiat szül egy helyett,

Nem mehet-e el az esze,

Hogy ily monda s mese lett?

És ily csuda termékenység,

Legyen áldás vagy átok,

Nem veszthet-e szívet, lelket?

Én kimentett bűnt látok.

S ily esetben az asszonynak

A férj első birája:

Mert a törvény vérhatalmat

Ruház vala reája.

De, hol a sors a vétekből

A cselekvőt kivonta,

Ott Isten a történetben

Itéletét kimondta.»

«Ismerem én (úgymond Micz bán)

Isméretét lelkednek,

Azért szívből meghódolok,

Nádor, itéletednek.

Isten maga így akarta:

Történetet rendele,

Mely engemet oda vigyen,

S a bűnnek nem lőn helye.

Hát Éva mely szörnyet vétett?

Paradicsom vesztése

Lőn ostora, és nyomában

Minden rossznak kelése;

Ádám őtet még sem bántá.

Jer karomba, kedvesem!

Boldogságom tovább is még

Csak tebenned keresem.»

A néma csend a teremben

Örömzajra változott:

«Éljen Micz bán s felesége!

És a nádor!» hangozott.

A dajkának örömmé vált

Szánakodó irgalma.

A sáfárnak fél falu lőn

Megérdemlett jutalma.

Micz bánnak e hét fiából

Hét nemzetség származott,

Mind díszei a hazának,

Ámbár nevök változott.

Élnek ezek s virágoznak

Felső Magyarországban;

S minden szép s jó erkölcs díszlik

Most is mind a hét ágban.