Midas király

Gyönyörű kert volt.

Madár dalárda énekelt a fákon

És szűzkelyhű virágok

Öntözték szerte bűvillatukat!...

Színpompa, fény,

Aranyos, forró napsütés!...

Olyan volt minden, mint egy édes álom

Csak én, csak én, a bús, elégedetlen

A fáradt-lelkű, örök-mohó vándor

(Ki mindig keres és sosem talál)

Csak én, csak én járkáltam

lehajtott fővel, egyedül

A kert ösvényein.

– Szegény Midas király!

És észrevettem egy virágot

És úgy éreztem: ezt kutattam,

Mióta békén odahagytam

És ez a szál virág,

Ez a szál liliom-virág

Kísértett engem álmaimban is! – –

– És küszködve bár önmagammal,

De odaléptem és letéptem –

És akkor láttam, hogy – hamis!

Szirmai mind arannyá merevültek,

Hideg, vigyorgó, villogó arannyá,

Mit lelkem úgy utál;

Illata, bája eltünt,

S én megdöbbenve hajítottam el...

– Szegény Midas király!