Miért borultak le az angyalok Viola előtt

Bocsánat, olvasóm,

ki mostig üldögéltél

újságot-olvasón,

vagy halk imát morogtál

vén gyöngyház-olvasón

és most véletlenül

akad e vers kezedbe:

Bocsánat, olvasóm!

Nem sértesz meg, ha tán

azt gondolod: no már csak

érdekesebb Japán

és Kína bősz csatáján,

családirtó apán

s tűzvészen borzadozni,

mint átdöcögni holmi

mérföldes balladán.

Avagy tán gondolod:

jobban teszed, ha lelked

szent üdvét ápolod

s ahelyett, hogy eféle

gonosz, bűnös, bolond

világi élvre vágynál,

inkább továbbra is

imádat mormolod.

Zavarni, olvasóm,

szikrányit sem kivánlak,

ám ha unalmason

telnék időd egyébként

s ülsz verset-olvasón:

ezt olvasd és ne másét,

mert ez csupa tanulság!

Üdv néked, olvasóm!

Láttad-e már, milyen árnyas a sűrü monostori erdő?

Rengeteg, illatos, álmatag. Alja kirakva mohával.

Fent fényt paskol a légbe vidám-szabadon beleferdő

bükkfák zöld-puha lombkeze. Itt jártam Violával,

én egy kőre pihentem s lábam elébe hevert ő.

Tinti kutyám, okait szimatolva parányi neszeknek,

cserjék közt futosott: tán, hogy ne legyen tanu pajzán

dolgoknál, mikor árnyfoltok bizseregve rezegnek

szép Violám kitakart testének hószinü rajzán

s ajkammal vonom utját száz finom árnyerezetnek.

Ó, nincs szebb a világon, mint a fehér, üde lánytest

lepletlen ragyogása a hullámzó levegőben,

lombkoronák résén mikor átüt aranyhalovány, rest

nyárnapi fény és combra, kebelre folyik le merően,

míg a sötét részekre olív reflekszet az árny fest.

Szó ami szó: sok furcsa esett meg az erdei pamlag

jószagu színes ölén. Ily cuppantó-zaju csókra

megrázkódott volna, ki félmérföldnyire ballag.

Elrezzentek a csókák. Könnyü ruhák lila csokra

ágon lengedezett s a kis ing is, mely csupa szallag.

Csók muzsikált, ölelés perzselt, forrón buborékolt

szánkon a kéj lágy sóhaja. Zsibbadt, húnytszemü mámor

ernyesztette karunkat a fűre pihenni. Elég volt.

Bokrok közt kacarászva kukucskált sok kicsi Ámor

s mint a selyem, suhogott a derűskék isteni égbolt.

Mily nagy ijedtség volt, mikor egyszercsak fura foltot

látunk s hát a fa mellől tarka tehénke tekinti

lombi tanyánkat. Odább léptek zaja: pásztora volt ott

s jött fütyörészve. Nagyot vakkantva szökött oda Tinti

s mindkettőt tovaűzte hamar. Violácska sikoltott.

Víg hahotára fakasztott engem a távolodó zaj,

néztem, amint Violám arcára is égi derű száll.

Már-már új ölelésre birizgált volna a hónalj

s combok közt csiklandva motoszkáló sima fűszál...

Ám halk, zönge harangdalt szűrt a sok alkonyodó galy.

Mennünk kellett. Várt a világ, gondjával a pénz és

számtalan otthoni nyüg. Mialatt segitettem a lenge

fodru ruhát Violára, csodálatos és meleg érzés

sustorgott ki szivemből, mintha damaszkuszi penge

gyors hasitása nyomán pirosan buggyan fel a vérzés:

Rossz lány vagy, Violám, csacsi és bizonyára parázna,

mégis telve tevéled a lelkem. Vallom a földnek

s rajta lakóknak, hogy sebeket bekötő puha vászna

vagy te szivemnek. És ha a földnek hantjai födnek,

testem nélküled ott se találna melegre, de fázna.

Csókolj meg, szeretőm, bucsuzóul a messzi-magas-tág

mennybolt alkonyi sátra alatt, aranyos kicsi villi!...

Sajgó gondolatok foga tép kebelembe, harap s rág:

Mint e varázsló, tünde, parázsló, édes idilli

nap tovasurrant, úgy fut el egyszer a szép fiatalság.

Kis Viola fölsziszegett kín-dult

arccal, amint hazafelé indult

szegény.

“Fáj a lábam”, mondta, “nagyon hosszút

jártunk ma és rögös ez a rossz út,

kemény.”

Meg-megállott, menni elfelejtett,

mint ki valamit a porba ejtett

s keres.

“Sarkamat a kéreg összetörte!”

Pöffedt volt és mint az őszi körte,

veres.

Keskeny ajkát harapdálva, gyarló

kedvvel jött az árok és a tarló

során,

homlokán csepp gyöngyözött sereggel,

mint a lombon harmatverte reggel

korán.

“Sajog, mintha mardosná a sátán.

Hogyan jutok haza ilyen sántán

s mikor?”

Bandukoltunk, én és ifju hölgyem,

két vezeklő, ki siralomvölgyben

tipor

s minden földi hívságról lemondott:

így értük el, hol egy fűzfa lombot

ereszt

és alatta lágyan, elmosódón

búvik meg az ütött-kopott, ódon

kereszt.

Megbékülten fájdalmas magával,

balzsamozva vadfüvek szagával,

azúr

folttal, rubint vérrel erezetten,

bádogtesttel függött a kereszten

az Úr.

Itt Viola szinte gyökeret vert.

Mivel pedig jellemzi az embert:

mihelyt

hangyabolyba vagy csalánba lépett,

emlékéből minden régi képet

kiejt,

Istenről is tudni kezdi, hogy van,

bűnbánattal menten térdre roggyan

ina

s míg két szeme kövér könnyben ázó,

dől szájáról a meakulpázó

ima, –:

Viola is nézte a keresztet

s áhitattal fohászkodni kezdett

emigy:

“Uram Jézus, irgalmad esengem!

Kísértetbe, fájdalomba engem

ne vígy!

Ki vigyázol minden kicsi gyomra,

ha szemed nagy, keserű kinomra

tekint,

nem lesz nehéz, hogy én hazajussak

s holnap épen, szökdécselve fussak

megint.

Emlékezzél, mikor összeroppant

fáradt térded s elfogott a roppant

iszony, –

akkor a rút vasszeg tompa, kurta

hegye lábadat keresztül fúrta

bizony.

Erre gondolj s légy hozzám kegyelmes,

kínjaimra ír légy, puha-selymes

moha

s én fogadom szentül: férfinemmel

nem vétkezem többé szerelemmel

soha!...”

Én merengve álldogáltam ottan

s gondolatok gyűltek meghatottan

körém,

Tinti arrább üldögélt a nagy fa

vadhajtással sűrün teli, zagyva

tövén,

majd felém jött settengőn emelve

lábait, mint szokta őkigyelme,

ha csínyt

vagy ravaszdi gondolatot forral

s tisztán láttam: kétkedő hunyorral

kacsint...

Istenem, Te tudod: koldusan élek én

földgolyónkon, ahol annyi haszontalan

senki dúslakodik hírben, aranyban és

hízik, mint a falánk kukac.

Kincsem nincsen. Olyan rojtosodó ruhám,

mint öreg tanító sok zivatart megért

frakkzsakettje. Zsebem pár savanyú barack

magvát zörgeti pénz helyett.

Istenem, Te tudod: nem panaszolta fel

szájam még soha, mint járok az ég alatt,

mint siettem a dús könyvkirakat tömött

színes polca előtt, nehogy

balga vágyakozás fonja be lelkemet,

pompás kertek előtt, nagy paloták során

könnyelmű dalokat mint fütyürésztem és

mint húnytam le irígy szemem,

kávéház zizegő képmagazinjait

mint dobtam le, ha szép távoli tájakat,

bárkás tengereket, gleccserek ormait

s pálmák végtelen erdejét

láttam lapjaikon: tűzbe vetettem egy

kedves nászutazó-pár levelét, mivel

onnan jött a kobalt tengeren álmodó

szirtes, isteni Capriról.

Nem hánytam fel a sors mostohaságait,

káromlás sohasem tört ki fogam közül,

bárha ostoba és ronda hatalmasok

fitymálták le személyemet.

Inkább zengedezőn jártam a réteken,

természet tavaszán ittam a föld szagát

és kutyámmal a zöld rengetegek vadon

mélyén űztem a perceket,

lombos rejtek alatt szívtam az ifjuság

kábitó italát asszonyi szájakon,

voltam csirkefogó, gondtalanul gyerek

s háltam ott, ahol ért az éj.

...Ámde értsd meg, Uram, most ez eset miatt:

itt látván Violát sírni e bús kereszt

alján gyötrelem és annyi panasz között:

túlcsordult az ürömpohár!

Tudván: – nem vihetem bőrkanapés, finom

sikló gépkocsin őt, még zötyögő batár

öblét sem tehetem teste alá, hanem

sajgó sarka tovább törik

s én csak nézni tudom, vad-tehetetlenül

annak könnyeit és kínjait, ó, kit oly

lángoló szerelem fűz velem össze: – ezt

elviselni türelmesen

többé nem birom! Én lábad elé vetem

koldus testemet és sírva csapom fejem

e korhadt feszület léceihez: Felelj

szómra, én Uram, Istenem:

Gazdag földeiden mért vagyok én szegény?

Mért vagyok nyomorult? S mért a szegény olyan,

mint uton heverő gyönge, beteg bogár,

melyre bárki reátapos?...

(Olyan strófákban zengjen most az ének,

amilyenekbe rímét Dante rótta

öröklétet adván Beatricének!

Mert hogy a földön nem volt Dante óta

ily fennkölt tárgy, ily méltóan keresztény,

hogy elzenélje lágy költői flóta,

mint amiről most szó fog esni, ez tény, –

sem arra méltóbb lélek Violánál,

hogy híre éljen túl a teste vesztén.)

...Pihenve fűnél és megállva fánál,

beteg csigánál alig szaporábban

értünk oda, hol roppant szomorán áll

kerékküllőig külváros porában

az autóbusz, mint ócska barna bárka.

(Mily furcsán hat e gép a tercinában!)

Itt gyülni kezde homlokomnak árka,

mert annyi pénzt, amennyi kell a jegyre,

sehogysem tudtam összeszedni, bárha

kilenc zsebemben is matattam egyre

és két jegyről már rég nem álmodozván,

csak annyi kellett, hogy kifussa egyre.

Tünődve álltunk ott az utca hosszán,

majd Viola is példámat követte

kis táskájában szorgosan motozván.

Minden garasnak ujjongtam felette

s épp annyit tudtunk így előkotorni,

hogy a jegy árát összesen kitette.

Tönkrement kártyás hajnalfele holmi

nyerésen úgy nem buzdult volna, mint én,

hogy Violának nem kell gyalogolni.

Szerelmesem örvendett rajta szintén.

Én búcsut vettem, s Tintikével útnak

eredtem, vissza búcsucsókot intvén,

keskeny vonalán gyomvert gyalogútnak,

amely mellett a békés szürkületben

jókedvű vízerek zubogva futnak.

Egyszerre olyan furcsa méla lettem,

mint karácsonykor kisgyerek-koromban,

mikor égett a gyertyafény felettem

s nekem, dúskálva annyi drága lomban,

bár álmosan, nagyon fájt elszakadnom

a kis szobától, hol fenyőfalomb van,

de nem volt szabad többé ott maradnom

és mentem lassan, visszanézve hévvel,

mint akit hátra édes akarat von,

szájamban még a sütemény ízével,

orromban a karácsony illatával

s többet epedtem, mint aludtam éjjel:

így telve lelkem mostan Violával,

meleg szerelme illatát szagoltam,

érezve, ajkam íze is reá vall

s új gerjedéstől szomjasan, bomoltan

szerelmes arcom folyton visszabámult,

hogy minden kicsi kőben megbotoltam.

Igy visszanézve: jaj, miként elámult

szemem s miképen torpant meglepetten

lábam a képtől, mely elémbe tárult:

nem hinné senki, olyan hihetetlen,

ha nem tudnék tanut idézni mingyárt,

mivel kutyámmal láttuk ezt mi ketten.

A gép már messze gyors kerekein járt,

de Viola még vesztegelt a sarkon.

Előtte koldusasszony, keblein tárt

rongya cafatban, kis porontya markon,

(szopni akart a száraz anyamellen,

de nem tudott és sírdogált kitartón).

Viola nem bírt tenni szíve ellen,

mely könnyes lett és puha, mint a vatta

s oly mozdulattal, amely csupa kellem,

minden pénzét a bús anyának adta.

Majd mint vezér, ki súlyos sebesült bár,

de legnagyobb győzelmét most aratta

s hiába vére itt-ott átalüt már,

kemény mosollyal léptet felmagasztalt

útján, ahol az ünneplés s az üdv vár,

Viola is, bár égő kínt tapasztalt,

öntudattal, hogy úgy van jól, amint tett,

büszkén indult, amerre vitt az aszfalt

s merről a város kéklő tornya intett.

Lelkem nyugtalan lett,

nyugtalan a mély tó.

Habján, mint hajóraj,

bukdosik a sóhaj:

nem vagyok én, ó jaj,

Violára méltó...

Bárha mindig tudtam,

hogy a szó, a mondás

csak ragyogva ámít,

legfeljebb vidámít,

de a tett, mi számít,

másokért lemondás:

kéregető előtt

hányszor elhaladtam! –

ami szűken tellett

s ami nap-nap mellett

énnekem is kellett,

abból sosem adtam.

Nem öleltem eddig

éhezőt, bevallom,

szemem sose látta,

mint roskad a háta

s hogyan megyen át a

túlvilági pallón.

Megmosolyogtam, ki

másokért halált halt.

Nagycsütörtök-esten

fogságba nem estem

s kínt, csapást a testem

senkiért se vállalt.

Nyugtalan a lelkem,

nyugtalan a mély tó.

Tükrén, mint a sóhaj,

borzolt át az óhaj:

bár lehetnék, ó jaj,

embernévre méltó!

Aki hősiesség

útját lanyha, gyatra

szívvel elkerültem,

bűnben elmerültem

s egyszer sem hevültem

igaz áldozatra:

Krisztus nevét bár egy

életen át zengem,

egek fényessége,

mennyek békessége,

szentek egyessége

nem fogad be engem...

Lágyan zengj a csodáról, emberi nyelv, átszűrve szelíden

jámbor hangulatok liliomszirmú, puha, tiszta szürőjén,

olvadozón muzsikálj, meleg emberi szív, mint halk szamovár duruzsol,

lágyan járd a papírt, kis acéltoll, mint dudorászó méla zarándok!

...Halk suhogás hallatszott, íme, a kéklila esti homályban

halk repeső suhogás, mely ütemre suhog s mindegyre erősebb,

suhogó repesés, repülő zúgás, lengő szárnyak suhogása

verdeső puha angyali szárnyak csattogó muzsikája:

jöttek az angyalok át a parasztos, öreg monostori utca fölött,

szálltak a kis kápolna fölött csapatostul, özönlöttek seregestül,

jött a sudár, gyönyörűszép angyali kar, lágy mandolinokkal,

víg énekkel az égből, fényességgel az arcukon, édes

ringó lengedezéssel, zsongó zengedezéssel, száz meg ezer,

föld tele, ég tele, száz és száz és száz meg ezer.

Négy daliás angyal fölemelte ölébe, a légbe ölelte kicsiny Violámat

s vitte röpülve az esteledő, tág biblikus úton,

vitte a szalmatetős kalyibák és törpe akácfák csúcsa fölött befelé,

vitte ringó lengedezéssel, zsongó zengedezéssel a város szíve felé.

Lent ezalatt a fehér s halványkék angyali tábor

földre borult két oldalt s mennyei nyelven örök diadalról zengedezett.

Tinti kutyám ujjongó nagy csaholásba fogott s kórusban ugattak

a környék mindenfajta kutyái, a lassacskán döcögő szénásszekerekbe

fogott lovak is mind fölfele tartották fejüket s nyeritettek.

Arany Violám szép homloka ívén megbomlottak a fürtök

s lengtek utána, – megharsantak a mennyei kürtök s zengtek utána.

Nem tudnók elmondani, elmuzsikálni, lefesteni, bárhogy akarnók:

mint lett isteni, ünnepi csarnok a külváros poros és füves útja,

mint bődültek az áhitatos, hazabandukoló, szelid esteli barmok,

mint lobbant fel a tűz az egek lila tömbjén s lent a nehéz por,

sűrü templomi tömjén, mint füstölt Violának lengő légi nyomába,

mint hullottak térdre az emberek és mutogattak a gyermekek és

mint kondult meg fékeveszetten a nagy város valamennyi harangja:

ging, gong, mindez a kis Violáért!

ging, gong, ne sajogjon a lába szegénynek!

zúgja harang és orgona búgja, pengeti lant és harsona zengi:

Angyalok asszonya Ő és ülni fog egykor az Úrnak jobbja felől.

Hasznos igék e sorok közt

bőven akadnak:

számtalan üdvös okosság.

Ámde magadnak

kell kikutatnod: e terhet

én ma lerázom.

Irtam volt, amit írtam,

nem magyarázom.

Majd ha puposra öregszem

s görnyed a vállam

s mellem verdesi vattás

rőfnyi szakállam:

verseimet magyarázva

oktatok én is.

S mondják: istenes ember.

(Nem csoda: vén is.)

Ily balga felére sokára

fordul az érem.

Most még kerget a kedvem,

hajszol a vérem

átal a fényteli város

víg zsivaján s túl

messzi hegyek puha csöndjén –

Rajta, kutyástul!

Keresse a búskomor árnyat

az erdei gomba!

Én fényt akarok, lobogó fényt

inni magamba:

csorduljon a csók meg a dallam,

csíz dala áradj!

Űzve sodorj, fiatalság!

Láb, ki ne fáradj!

Élünk szép Violámmal,

mint égen a felhők,

gondtalanul futorászva,

semmirekellők,

kacagjuk a gúnyt, a veszélyt

s a városi pletykát:

vár a mező ezután is,

jószagu hegyhát,

vár puha fű, csakazértis

vár a Monostor

s mint csorda nyomán a csobán

markában az ostor,

csókok száza meg ezre

csattog a szánkon.

Kancsal kicsi ámorok ülnek

körben a fákon,

repes valamennyi, tolakszik,

hogy le ne késsen,

kuncognak, áthunyorognak

a lombközi résen,

majd iskolapadban ülő

szorgos gyerekekként

jegyzik arany palatáblán

a boldog eredményt...