Miért zokogsz fel oly fájón, busan

Miért zokogsz fel oly fájón, busan

csöndes szonáta, álmodó szonáta?

A kert mögül mostan felém suhan

az évek árnya, tűnt idők halála.

Egyszerre látok. Látom az anyám.

Némán ül a szűz, hófehér szobába.

A gyertya ég és vár a párna rám,

és sír a pergő, gyöngyöző szonáta.

Kis ujjaim alatt zokog a dal.

Sok régi ábránd újra visszaszáll ma.

Anyám nevet és újra fiatal,

s csak zeng az édes, illatos szonáta.

Az éjszakába suttogón beszél,

és sírdogál fáradtan meg-megállva.

Ma álmom elviszi az enyhe szél,

az ábrándos, ezüstös, halk szonáta.

Olyan, akár egy kisgyerekkacaj,

akár a holdas jegenyéknek árnya,

akár haló ajkon a tompa jaj,

hogy egyre halkul, meghal a szonáta.