(MÍG IFJÚI VIRÁNYID...)

Míg ifjúi virányid hevét természeted oldja

S a hajló kornak bájait önti beléd,

S míg meg nem komorúlt éltednek napjait éled

A boldog vigaság ártatlan édjei közt,

Űzd el bánat hozó habozásaid féktelen árját,

Mely rád, mint tenger, gödrit elhagyva rohan,

A dúló Szmimome tisztátalan útjaid útáld,

Melyeket a puhaság vég veszedelme követ.

Sok vétkekbe merűlt társidnak kedvesen hívó

Nyomdokait ne kövesd, Circe pohári azok.

Majd ha korod lefolyand, s őszűlt hajfürtjeid aggott

Vén fejedet befödik, s végre hanyatlik erőd,

Majd ha fagyos vénség megtörvén termeted ékét,

Dísztelen arcodnak ráncait összeszedi.

Ha jól töltötted már mult korod éveit, hasznos

Gonddal fáradván a tudományok ölén,

Boldog örömbe merűlt lélekkel visszatekénthetsz,

Mint folytak ezelőtt nyájas időbe napid.