Mig kesztyűddel és kalapoddal babrálsz

Milyen különös, hirtelen elborult

délután! Az ember önkénytelen

ablakhoz áll. Lenn fényes tetejű

gépkocsik, mint páncélos bogarak

a grófi palota előtt...

Kedvesem idegesen húzza a kesztyűjét

mögöttem.

El akar menni!

Nagyon is megkínoztam. Mennyi, mennyi

érzés szalad bennünk körbe, mint lovak a malomban!

Szívünk nyugtalanul zakatol, mint hajszolt szerkezet,

eltört rugójú óra, melyet örökké lehet

húzni és húzni... Megfordulok.

Csönd. Semmi mozgás.

Csak a kesztyű ujjait találgatja kezed,

s a kis tálcából eldobott cigarettád

bocsát vékony fonalat fölfelé,

mint áldozat füstje.

Csönd van.

Csak ez a taposás a malomban!

Micsoda magvak őrlődnek itt? Micsoda

robbanás készül? Óh kedvesem, az Isten

majd csak tudja, mit akar velünk! Legyünk türelemmel!

El akarsz menni? Menj el!

Ha mégy is maradsz, ha maradsz is mégy!

Hány óra? Már négy?

Négy vagy öt vagy hat vagy hét, mit bánom!

Te édes, morcos, harapós kislányom:

így! vesd le azt a dacos kalapot!

Bolondok vagyunk, s úgyis bennünk vannak

órák, rugók, csikók és messzeségek

s ma minden rugó türelmetlen.

Kis ideges! hogy összeretten

kezed... Csak a gépkocsi motora

robbant,

ami a grófi palota előtt áll,

áll, de toporzékol, mint a csikó,

berreg és tülköl és ropog és zakatol

ez a gépbezárt nyugtalanság,

melyben már őrült iramok dobognak,

utak, távolok, terek, katasztrófák...

Bolond délután, s minden óra bolond.

A megállt idők

autóján ülünk.