MIKES BÚJA

Hányódál: tengerré lett a sok baj alattad,

Vésszé a balsors, mely űz vala, fejedelem, s most

Semmi nem oly csendes, mint sírlakod a rideg éjben.

Tégedet a hajnal még alva hagy, a delelő nap

Alva talál, nyugodalmadból ragyogása nem ébreszt.

Még, melyen viharok megharcolnának időnként,

Kő sincs hamvaidon. Pusztán és jeltelenűl áll

Kis halmod, s egyedűl vagyok én mellette kesergőd

Hontalan agg, lét és nem lét közt ingatag árnyék.

És mi az én könnyem? Olcsó nedv tört szűnek eréből

Régi ütődéstől mindennapos árja szememnek.

S oh egek, oh isten! neked ennyire kell vala jutnod,

Hogy siratód ily sok harcmunkáidnak utána

Én legyek, oh te, kiért országnak kellene sírni.

Melynek halma föd itt, ellenség földe: nem ösmer;

Melyben alászállott híreddel előbbi szerencséd,

Árva hazád tiltott nevedet nem zengheti többé.

Vajha ne érezd ezt a súlyos földnek alatta,

S hogy fejedelmi porod nincs emlékezve, ne tudjad:

Ím élő emlék vagyok én, bú rajtam az írás,

És ha magyar tán még e gyászos földre vetődik,

Elmondom neki: „Itt nyugszik fejedelme hazádnak,

Számkivetett onnan, mert nem vala benne szabadság.”