Mikes szól

Az éjszakába fellobog a máglya,

gyászsátorba tart a nagy vezér,

halotti ének búg a pusztaságba.

A kósza szél sejtelmesen beszél,

a Marmorán kialszik mind a csillag,

a régi seb sír, sír, s a könnye vér.

A gyászdal, az örömzaj síromig hat,

s ma kétszeresen nyom a szűk verem,

a szivárványos éj száz árnyat ingat.

És látok... A homályos éjjelen

rohan Rodostó sok bús számüzöttje,

kik százakig pihentek itt velem.

Vágtatnak a koporsók dübörögve,

csupa seb és sír a föld, rét, bozót,

s sápadt halottvivők állnak körötte.

És látok... És a lázas ég zokog.

És jönnek a mélységből zúgva, forrva

halotti arccal sírva bujdosók.

Nyűtt tarsolyuk üres, szemük mogorva,

a véreink ők s mennek reszketeg,

tépett zászlókkal, megbomlott sorokba.

Zsibong, dagad a kába körmenet,

támolygva futnak el a szörnyü harctul

éhes, fehér, sovány kisértetek.

Vert páriák némán viharzanak túl,

de sóhajuk egész hozzám sir át...

Megint a népemésztő, régi harc dúl.

Fut a levert, rongyos kuruc brigád,

a vértelen harc véres áldozatja

zokogva keresi az Ádriát.

Bús társaik az égi madarak ma,

s mennek, hogy a mezőn fakul a zöld,

s az őszi harmat nyomuk eltakarja.

Zokog az erdő, az ég fátylat ölt,

s ők nekivágnak a kék végtelennek,

vérzik, vonaglik, nyög az anyaföld,

és a halottak mind, mind hazamennek.