Mikor a villany elalszik

Elvész a fény,

A földi esték arany dicsősége.

Csak a menny éber ezüstszemei

Tekintenek a csöndes szobamélybe -

És bennem villózik egy költemény.

Elvész a fény,

Mely minden fény-elődjét

Nagy-büszkén megvetette

És még az Isten házát is bevette.

Kezünk öreg szer után tapogat:

Egy árva gyertya hazajáró lángja,

Ősi, magas ezüst-tartóban állva,

Kezdi riasztgatni az árnyakat.

Riasztgatja - és idézgeti őket.

Minden eszembe jut,

Mi akkor történt, az új fény előtt...

A gyertyalángon átmerengve látom

Gyermekkorom, a csöndes hegytetőt,

Honnan már csak lefele vitt az út -

És Tündérország kristálykapuját,

A ködbe süllyedt, rég bezárt kaput.

Nézd ezt a lángot, hogy ágaskodik,

És hogy roskad magába -

Most mint egy szív,

Oly elkülönült, számkivetett, árva.

A villanyfény ezredmagával ég -

A gyertya mindíg, mindig csak magába.

De most, most nézd! Elkeskenyül a lángja!

Most olyan, mint egy tőr,

Brútus tőre; mely a sötétbe döf,

És Caesar szívét mégis eltalálja!

Mint élesre fent lelkiismeret -

Mely tompán hull majd ismét önmagába.

Elvész a fény,

A földi esték arany dicsősége.

Csak a menny sok-sok ezüst-lámpása int

Vigasztalón s fenyegetőn a mélybe.