MIKOR MARGITA VISSZAJÖTT

(Teljesedőben vannak a napok,

Bár földi dolgok rosszul teljesednek:

Mell a pisztolynak, csalásnak a hit,

Vénnek balga vágy, üszkülés a sebnek,

Csapás a hősnek, gyávának siker,

De többnyire halvány megalkuvások:

Bölcsülő sorom megdöbbenve várom,

Hátha innen talál meg a Halálon?)

(Boldogok, akik ma húszévesek

Vagy kik öregek s már mit se akarnak,

Kik az életen állanak kivül,

Előtte még vagy fölötte a bajnak.

Boldogok az elfáradt Krisztusok,

Fáradtan jöttek s mindent lemosolygók,

Kik szemlélődnek, néznek és csak néznek

S nem bírja őket tevésre az Élet.)

Hajszás sereg volt a mi seregünk,

Idegeink gyeplőit lazán tartva

Homlok-bakunkon ifju Fátum ült,

Előttünk és utánunk kalamajka.

Szegény, elprédált kincsü életünk

Üres termiben kong csak néhány emlék

S árnyak között szépitő, szines bánat

Ölelgeti hó-árnyát Margitának.

Úgy jött ő vissza fehér-havason,

Friss ajkait fázósan melengetve,

Jég-muzsikás kacajjal kacagott

S sziveinket fölverte csengő kedve

S mivelhogy nő volt és írástudó,

Elővette a kézre-játszó sablont:

Az ura regényt írt róla s ő szebben

Bosszulóbb regényt írt az ura ellen.

Tehát még mindig dühödt szerelem

Bántotta e két, egymást bántó népet

S minket kinzott; hogy ők szerelmesek,

Mert szeretők az ilyen ellenségek.

Hogy ágy és asztal nem volt már közös

S hogy rágalmazták távolságból egymást,

Mi nem örültünk, mert mi összekössön,

Nincs gyűlöletnél erősebb a földön.

Egy házassággal rontott szerelem,

Sőt sok szerelem és sok házassággal:

Ez Magyarország fonnyadt élete,

Szerelem, melyből soha ki nem lábal,

Magát-átadó, dacos-gyönge mód

S hisztériás, nagy elhelyezetlenség:

Akármennyit is gondolkozom rajta:

Asszony-karakter ez a magyar fajta.

»Talán tőle kivántam gyermeket,

Vagy nem tudom mért, hozzávitt a Démon

- Ottokárhoz így beszélt Margita -,

Neki adtam vágy-gyémánt diadémom.

S meghalok bele, ma úgy gyűlölöm

S kerüljön Ön, mert méltatlan Sors éri:

Száz férfival is talán elkötődöm,

De csak azért, hogy ez valakit öljön.«

(Nekem mindig kell egy jó Valaki,

Kit emeljek magam fölött a trónra:

Jászi Oszkár már évek hosszatán

Külömb, mintsem kezem saruját oldja.

Hitvallásom és hős őrületem

Az ő diktáló, tiszta lelkétől függ.

Ez is asszonyosság, de szívvel állom:

A jásziság én akart ideálom.)

(Túlbecsültem mindig egy csöppet én

Oly élet súlyát, amely alkudatlan

S nem kapcsolódik szépen be bele

Tán egy Tiszába, aki még futatlan

Hősködéssel is bocsájt lovakat

A váradi züllött és sáros pályán.)

Íme, az én életem bolond csődje,

Bár Margita él és ágál előtte.

»Vegyétek és egyétek« - mondta volt

Az Úr-Jézus, ki rossz vala zsidónak

És Ottokár a szent Úrvacsorát,

Pápistán bár, de vette enni-jónak.

Frissült szerelmét úgy dobta oda,

Mintha düh-bosszún volna már régen túl

S bánatokkal állt modellt a világnak

S bánatokkal udvarolt Margitának.

Hogy udvarlásra mégis sietett,

Ebből semmi rosszat vonni ne tessék:

Ilyen a magyar fölfogadkozás

S ilyen az esküs, hunn becsületesség.

Margita ilyen s Ottokárja is,

Szeszélyes és bolondos földi párák,

Kik nem tudják soha, hogy mit akarnak:

(Singer és Wolfner: »Magyart a magyarnak.«)

Jöttek az idők s teltek az idők

S ez a kis ország egyre betegebb lett,

De Ottokár, Margita s az ura

Egyre-egyre külön szerelmesebbek

S hogy Margita válással szabadabb

S hogy ez ország csökönnyel szabadabb lett,

Nem volt ez más, mint az az örök látszat,

Hogy nem-vakok hunyt szemekkel nem látnak.

Az Isten áldja a nagy zűrzavart,

Mely künt és a lelkeinkben is tombol:

Nagy szerelem és vad politika

Veszejtve is nagy építésre rombol

S az a szerelem, melyet Ottokár

Annyi kínnal s megalázva is ápolt,

Olyan szép volt, indulatos és dőre,

Mint Hunnia felénk ríja: előre.

Előre hát: Margita visszajött

S vele együtt minden magyar betegség,

Tessék harcolni annak, aki tud

S aki nem tud, annak nevetni tessék.

A nevetés tán az egyedüli,

Mely fölment komoly, bolond merésektől.

Nagy rémeiket a napok most ontják:

Nevetni tessék vagy dobni a bombát.