Mikor messzire mégy

Mikor messzire mégy

és árvult lelkem egyedül marad

ujjadon viselsz egy szívemre-hurkolt,

láthatatlan selyem-fonalat.

Vékony-vékony fonál,

mint őszi bánat vízcsepp fonala,

mely vesszőzi a kertet,

vagy zápor után szivárvány-sugárnak

biztató igéje:

Ne félj, hogy minden, minden olyan vert lett,

szürke, borús tájon

kisüt majd a nap –

aki egyedül van, nem lesz mindig így:

egyszer váratlanul

tüzes csókot kap!...

Csókot, mely édes, végtelen, örök! – –

...S ha csak megreszket az ujjad,

megrándul a finom kis fonál

a szívem: a furcsa, színes üvegcsengő,

kalapál, kalapál, kalapál.

Zengő muzsikájára

az egész világ rózsaszirmot hint el

és virágok közt táncolok ujjongva,

én az új, ifjú szerelem-bolondja,

s a szívem, szívem csörög és csilingel:

Szürke, borús tájra

kisütött a nap –

Aki egyedül van, nem lesz mindig így –

egyszer, váratlanul

tüzes csókot kap,

csókot, mely hosszú, végtelen örök!...

A vékony fonál meg-megrándul

s a szívem kacag, csilingel, csörög.