MIKOR PÁRISBÓL HAZAJÖTTÜNK

(Él a mese s száll tovább, Margita,

Bár emlékes lelkem olykor kilankad

S új szerelem és új veszedelem

Riadói követelőn riadnak.

Új riadók, csitt, ti még várjatok

S várj, én Adám, a késő énekekre,

Szavak, szerelmek, vágyak úgyis mind itt

Sugarukat te szőke fődre hintik.)

Ottokár volt új, huszár Lenkey,

Párisból haza ő hozott bennünket

S itt hallottuk, hogy Tisza megbukott,

Mert a nagy Titok unokákban büntet.

Be szánom néha, hogy magyar vagyok

S be nem cserélném könnyen semmi mással:

Dőzs nagy-urakkal nyögő kis-úr nemzet

S háborgó népek: hát ennél lehet szebb?

És Ottokár pogányi áldozást

Végzett akkor, hogy utunk véget ére:

»Margitáért - szólott friss-szomorún -

Hulljon kicsit előre szivünk vére

S nagy esküvel esküdjünk vakmerőt,

Hisz itthon ugy sincs más szabadulásunk.«

Kissé ránkdőltek titkosan a gondok,

De György harsányan úri áment mondott.

Hazajöttünk s itt minden csüggedett,

Minden kezdést félbátrak abbahagytak

S körülzártak mindent hős pocsolyák,

Kicsi tócsák, tengerekké dagadtak.

E lápvilág volt hát csataterünk,

Itt kellett hát, hogy egymásra találjunk,

Új inzurgensek, pártot ütni készek,

Félig-fölkészült jó és szánt vitézek.

Mennyit igért az egyszer Budapest

S lendülni-kész itt-amottabb kis medrek:

Csodálatos Tél és kora-Tavasz,

Dalos-frissen mikor összesietnek

Szent olvadás kis csörgetegei,

Mintha a Mesék mély Szerelem-tója

Nagy üzenettel hívná össze őket,

Margitát s a nyugtalan szeretőket.

Így vallott Ottokárnak Margita:

»Máskor talán minden másként lehetne,

Lehetnék kapós zsidó-feleség

Vagy zsidó Beniczkyné Bajza Lenke,

De most az Élet itt élni akar,

Ahogy soha, engem hív s vele tartok,

És ugy lesz, ahogy dacosan kimondtam:

Ottleszek minden szédült izgalomban.«

»Élő, száguldó valaki leszek,

Ki asszony-árral csermelyeket áraszt,

Hites úrasszonya valakinek,

Ki azt hiszi, hogy ő az, aki választ.

S benne akarok lenni osztozón

Minden mai Valaki életében

S asszony-rangom készítem úri módra

Szabad, gyönyörű megélnivalókra.«

És Ottokár leejtve várt fejét,

Ájult-durvát nem mondott Margitának:

Már tudta, hajh, ő nem terelheti

E szép nyakat szegénységes igának

S el kell bocsássa, mert élni akar

S mert ez akarás Hunnia pecsétje:

Pecsét-jel, melyet ezeren óhajtnak,

Piros pecsétje éhes, piros ajknak.

Vén Árpád-lap s ifjú, piros pecsét:

Ez volt akkor mi álmainknak álma

S egy nő, aki szeret vagy nem szeret,

De ott kereng nagy álmunkra vigyázva,

Kinek nem fontos, mennyi életet

Pusztít a mi vad hordású, nyílt aknánk,

Kinek tán e nagy harc-gyűlés is semmi,

De kortársnál mégis több akar lenni.

S én Ottokárnak magyaráztam el,

Elmagyaráztam százszor, békitően,

Hogy jobb nekünk az élő Margita

Férje-urával, mint a temetőben,

Hol eddig szépen elnyugodtanak

A mi nem-jött, sohse-volt Margitáink

S ha most van egy, az mégis azt jelenti:

Zsidó révén, de megtérül a senki.

S aztán még százszor magyaráztam el:

Margita másé, hogy majd újhodottan

Keressen föl bennünket lebbeteg

E vándorlós, sívó, magyar homokban

S hogy végre is s mégis zsidó leány,

Kit torz házasság emel önmagához

S hogy lesz-ura, bárhogyan is ne tessék,

Tán holnap nagy, nevezetes jelesség.

Addig pedig a Margita ura,

Ha hiszi, hogy az, hát e hittel éljen

S csapkodja addig meleg szárnyait

Mellette a nő vágyón és fehéren,

Ő, aki szivére úgy szedeget

Fürtös és ellenes szenzációkat,

Mintha nem tudná, hogy táncos, nagy, küldött

Útján kisérik óvó, zengő kürtök.

Talán szerethette is az urát,

Hiszen vannak rövid órás nagy titkok

S néha szerelmeken visz át az út

Az igazi, szerelmetes, nagy Hídhoz,

Melyről szédülni a legboldogabb

S zuhanni jobb, mint cukros mennybeszállás.

Margita a nagy Hídnak szállt repülve,

Nagy szándékkal kicsit szerelmesülve.

S ekkor szép keggyel így szólt a parancs:

Hát engedjük Margitát röpülésre,

Hát engedjük meg, hogy kinek-kinek

Most harcunkból jusson ki a dú-része

S ha Margita egyszer szárnyat csüggeszt,

Majd az menjen utána, kire vágyik

S addig hagyjunk szabad utat a vágynak

S minden becsületes, magyar zsiványnak.

S amikor férjhez ment volt Margita,

Mi őrülten s nagy-feledten csatáztunk,

Tán Ottokár volt az egyedüli,

Kit fölturbált mi csúnya megaláztunk.

Én rikkantottam nagyszerűeket

S egy más nőhöz hazudtam tartozásom,

De Ottokár közülünk tán legjobban

Várt, várt, várt és mind vártunk nagy-titokban.

Összeomlásoknak ideje volt

S ez összeomlást már előre láttuk:

Az úrfajták akkor egymás között

Gyujtogatták és oltották a lángjuk.

Mi már tudtuk, hogy a halálbagoly

Föluhuzott fejük fölött vidáman,

De azt is tudtuk, hogy ilyen ledérnek

Indult forradalmak nem hamarost érnek.

Margita élt, szült, sírt, írt és akart,

Jelképes útját tele-teleszőtte

Ákombákommal Sors íródiák

S a Szerelem, mely felé ment előre,

Holott soha tán kit sem szeretett,

De sorsa volt szerelmeket mutatni

S hogy ajkam egyszer fehér karját érte,

Esküszöm, hogy minden csatánk megérte.