Mily messze van éntőlem már az ég

Mily messze van éntőlem már az ég.

Mily messze vannak már a csillagok,

az Üllői-út is mily végtelen.

Az elhagyott vasárnap-éjszakán

izzó kohóként ég a klinika.

Zúgnak sötéten a kórházi fák.

A hosszú úton könny van és szemét.

Vér és szemét, csak bánat és szemét.

Emlékeinknek lombja is szemét.

Cél nélkül itt egy ember mendegél.

Olyan az arca, mint az a tükör,

amelybe egyszer éjjel néztem én.

Próbál fütyülni, szája megvacog.

Előre néz, megáll, most visszanéz.

Egy vaskorlátra ráborulva sír.