Milyen közeli most a nyári ég

Milyen közeli most a nyári ég

s ily messzi-kék

alatta az alvó, beteg vidék.

A csillagos ég - fényes sírlepel -

reád lehel,

s a mindenséget kézzel éred el.

Csak ússz az éjbe, tündökölve ússz,

jó, égi túsz,

ó messzeség őrültje, Sziriusz.

Mit hallasz itt? Az álmot hallod itt,

a halmokig

halkan motoz, az éjjel álmodik.

Egy távol mozdony hortyog valahol,

mert áll a tor,

vértől zabáltan lassan zakatol.

Az ablakok lehunyják a szemük,

csönd mindenütt,

A toronyóra zengőn egyet üt.

De fölviláglik a mély éjszaka,

kigyullad a

kis patikának kormos ablaka.

Egy gyógyszerészlány - hadi, fiatal -

fölkel hamar,

márványcsészébe álomport kavar.

Az élet és a felleg eluszik,

olyan bús itt.

Élő, halott egyformán aluszik.

Egyszerre a kis utcák dörgenek.

Egy szörnyeteg?

Nem, vas, halál, szíj. Éji őrmenet.

Elhangzik a dobaja. Semmi más.

Egy surranás.

Most két erős, gyors puskadurranás.

Aszfaltra rogy egy bús, bitang legény.

Fáradt szegény.

Csókolja a földet. Egy szökevény.

Körötte senki. A vidék kiholt.

Nem is sikolt.

Ki volt az anyja, istenem, ki volt?

A haj dús, még minden szála ép.

A szája szép

s harminckét foga büszke, drága ék.

Sápadt fejéből csörgedez a vér -

ki tudja, mér? -

bámulja őt a vén Göncölszekér.