Milyen különös

Milyen különös vagy te, sírhalom!

Milyen különös vagy te, fakereszt!

Hányan rettegnek félve tőled,

Hányan vágyódnak te utánad

Oh, ki érti meg ezt?

Milyen különös vagy te, sírhalom!

Mikor a vándor határodhoz ér,

Két munkás keze megpihen,

Szívében csendes, hideg lesz a vér,

Megfagy a nóta piros ajakán

És úgy tűnik el némán, szomorún, –

Mikor a vándor határodhoz ér.

Sokan mondják: az érzelem, az álom

Mind semmivé lesz ezen a határon.

A szem, mely látott, nem lát többé,

A fül, mely hallott, most süketre válik,

S a nyelv elnémul mindörökké, –

Ezen a titkos, szomorú határon.

Sokan mondják, de igaz-e vajon?

Mély csöndesség és sivár nem-tudás

Fekszik-e itt a szívre egyedül?

Elpattant-é a vágyak húr-zenéje

És ember rajta sohsem hegedül?

Nem szól a szemnek többé senki: láss!

A fülnek: hallj!

A nyelvnek: szólj!

S a szívnek, hogy – szeress! –

Itt mindenkinek ura a halál?

Itt senki sem keres?

Itt senki sem talál?

Sokan mondják, de igaz-e vajon?

Milyen különös vagy te, sírhalom!

S milyen különös vagy te, fakereszt!

Oly néma vagy, de némaságod áldott:

Amit elrejt a sírnak némasága

Felfedi mindazt a te némaságod:

Beszélsz:

Halandó, testvér ne remegj!

Az út, amely a boldogságra visz

Egyetlenegy:

A sírnak útja és az én utam.

Halandó testvér, mondom, ne remegj!

Vágyad nem lesz, mert ott minden Valóság

Amit az ember elgondolni képes.

Szemed nem lesz, mert nem bírja ki szem:

Az Isten napja ragyogással ékes.

Nyelved, füled sem lesz, mert te magad vagy

Az élő gondolat,

S ki közeledbe jő, megért azonnal,

S te is megértesz másokat:

Szíved sem lesz, – mi szükség lenne rá?

Lelkedben ott az Isten lelke lángol,

S a gyönge szív

Széjjelpattanna a nagy boldogságtól.

Ha elszakad az élet fonala,

Akkor rajzolták le nektek a pontot

Honnan kiindul az a félsugár

Amit életnek mondtok,

Mely végével a végtelenbe jár. –

Egy pillanat, vagy egy évmilliárd

Ott az teljesen egyre megy –

Testvér, ott olyan gyönyörű az élet!

Testvér, ne rettegj, ne remegj!...

Én hallgatom a rejtélyes beszédet.

Lelkem rettentő távlatokba téved,

S a titok-ország forró útjain

Nincs egy perc pihenő, nincs egy kis fa-árnyék,

Nincs egy ital víz, tikkadt ajkaimra,

Nincs egy üdítő, hűs szőlő-gerezd...

...Milyen különös vagy te, sírhalom!

Milyen különös vagy te fakereszt!...