MINDÉG GYŰLÖLTEM ÉN...

Mindég gyűlöltem én a boldog nőket,

kik fogsorukban hordják a mosolyt;

kiket a síma szavak illatával

az unalom parfőmje meglocsolt.

Tőlük távol van a könny tartománya

s a fénylő ciprus vélük nem rokon.

Mi nem nevetünk se földön, sem égben:

csak légy szomorú, édes feleségem!...

Te sokat sírtál már s mind énmiattam,

a szádon sokszor görbült már nevem.

A végzetesség ropogtatja szívünk:

én veled megyek és te jössz velem.

És sokszor fáj, hogy nincs okod mosolyra

s hogy mégse sírsz, ó, ez be sokszor fáj!

S mégis: legszebb a csönd a setétségben -

csak légy szomorú, édes feleségem!...

A vídámság a lenge lelkek fénye;

a mi életünk nehéz, fénytelen.

Egymásnak árnyát látjuk a sötétben -

s ki sötétben van, félni kénytelen...

... Ha nem lennénk egymásnak jója, rossza -

két lomb, amely egymásra nőtt a fán:

nevetnénk tán e földi ferdeségen...

Csak légy szomorú, édes feleségem!