[Minden elmúlik tőlem...]

Minden elmúlik tőlem.

Még látom a lengő szallagokat

nyári bokrok közt eltűnőben.

A zergeszakállas zöld kalapok

belemerülnek az alkonyi nap

vért permetező korongjába.

A hűséges szemű kutyák

messze ballagnak a nyájak után

s a madarak is ívben kerülik el

a helyet

ahol állok.

Csak a fák állanak mögöttem.

Nem mehetnek el.

Szél fonja ágaik között

szomorúságom fonalát.

Messze villámok cikáznak:

szíváramok felsikoltó fénye,

s a fák rámejtik a fátyolt

mely talpig beborít.

Özvegy vagyok.

Előttem

a föld szívéig mélyűlő sírban

fekszik halottam:

Az élet.