MINDENT HAGYOK

Nagyon útálkozhatott az Isten,

Hogy ilyen csúnya plánétát köpött -

Ó, szépség, jóság!... De már mindent hagyok.

Villámokból font kerités tövébe,

Már lefekszem a szívem közepébe.

Egész nyáj leszek benne. Egyedül,

A nagy akolban egyedül vagyok.

Hittem, hogy a hitványabb lettem én,

Akin az idő csak tovább fut át

És úgy magasztaltam a minden-embert,

Mint akinek

Csak magyarázták a megvolt csudát.

Ha hitvány voltam, ezért voltam hitvány.

Ó, egy percre megláttam magam.

Ott álltam én a Napban! Ott a Napban!

Bordám szaggattam! A Nap suttogott:

Véredben állsz, te, ha bennem állsz!...

És lassan, lassan süllyedtem a Napban.

A szél sikoltott. Fölkapta a szívem

S egy csöpp vérem, ami még megmaradt,

Végiggurult lobogva az égen.

Utánaszaladt.

A földre ekkor tűzcsóva esett.

Mindent hagyok már. Bomolj meg magadban,

Világ, ó világ! Én szivemben alszom.

Tiszta mosolyom hideg víz hulláma,

Hogyha néha fölemelem arcom.