Mindig messzebbről...

Mindig messzebbről hallatszik a hangom,

különös, szomorú, távoli világból,

s közibénk lomhul nehéz sűrű fátyol.

Valamikor még bőgve harsonáztam,

idegizgatón dugult fületekbe, –

most álmosodom, szelídülök egyre.

Talán autóval futok tőletek

országomba, mely messzire eső

és ablakomon dobol az eső.

Mire harsonás hangom odaér:

zümmögő áldás, duruzsoló átok – –

Hallga csak, csitt, csitt,

már nem is halljátok.