Mint a magnézium...

Mint a magnézium, amelyet éjszaka

gyújt meg a fényképész, úgy ég a holdvilág.

Egy nyári vendéglő tornácán tünődöm

egyedül az éjben, mint utolsó vendég,

s már tíz perce nézem egy rossz gyufatartó

két sánta gyufáját.

Kószáltam egész nap, nem volt hova lennem

a csillagok alatt, szaladtam, megálltam,

utcapadra ültem, fáktól tudakoltam,

miért vagyok árva.

Jajjaj, édesapám,

halott édesapám, egyetlen, igazi

férfirokonom te, aki úgy szerettél,

ha most látnál engem.

Ha kitörve sírod kapuján e csöndes,

rémszerű órában erre kódorognál

züllött kabátodban, melyben eltemettünk,

szakadt gombjaiddal, rongyosan-férgesen,

mert a halottak mind bús, régi csavargók.

Jaj, hogyha most látnád

elmúlt életednek fájó maradékát,

s amint közelednél a túlsó oldalon,

végtelen-ismerős

acélkék szemeddel lassan, szomorúan

reám tekintenél.