MINT EGY ALÉLT VÁNDOR...

Mint egy alélt vándor, midőn fele útján,

Csüggeteg szemmel néz hátra, majd előre:

Mielőtt e rögös pályát tovább futnám:

Hadd nézzek a multra, nézzek a jövőre.

Szomorú egy látvány! ime ott terülnek

Mögöttem s előttem, mindenik kopáron;

Nincsen rajtok, miért bánkódjam, örüljek:

Sem ez nem kecsegtet, sem azt nem sajnálom.

Találkoztam ugyan, amíg átalkeltem,

Egy-egy friss virággal, egy-két termő fával:

De a fa gyümölcsét én meg sem izleltem,

S megelégedém a virág illatával.

Ott, ahol az élet víg örömi nyiltak,

Úgy érzettem, mintha tilalmasban járnék,

És midőn a kéjek zöld lugosba híttak,

Ezt sugá valami: hosszu pálya vár még.

Jártam a jelenben, éltem a jövőben.

Idegen város volt a jelennek perce,

Ahol meg sem áll az útas átmenőben,

Még körül sem néz, mert az ő célja messze.

Így a holnap mindig elrabolta a mát,

Én nem mertem élni, mert élni akartam;

Keresém a távol békes nyúgodalmát

S a béke galambját önként elzavartam.

De mi veszteség volt ama percek élve,

Míg a szép jövendő vonzott annyi bájjal?

Míg előre néztem s futottam, remélve,

Dobogó kebellel és pihegő szájjal?

Tudtam, hogy csalódás, mindaz amit látok,

De, mivel oly szép volt, gyönyörködtem benne;

Oh, édes reményim, tündér palotátok -

Hadd volna az ábránd, csak előttem lenne!

S hadd vonúlna messzebb: követném, követném

Gyermeki bizalmas könnyenhivőséggel,

Míg csak elmosódó rajzát kivehetném

Ott, hol a kerek föld határos az éggel.

De kopár, sivatag jövőm láthatára:

Mért fussak felé, ha nem igér enyhűlést!

Megtompult kebellel, szemeim bezárva,

Óhajtom magamra a megsemmisűlést.

Örömest nem mennék, örömest pihennék,

Habár e nyugalmat már nem érzeném is;

De hiába, futni vagyok kénytelen még,

Majd, elébb vagy később, megpihenek én is.

Nem a célra vágyom; elveszett irányom;

Óhajtok pihenni: mindegy hol, miképen:

Akár célhoz érve, zöldellő virányon,

Akár összerogyva, pályámnak felében.