Mint ki önnön dicsőségébe tép

Jézus magához engedte a gyermekeket

S szólt: senki nem megy a mennyek országába,

Míg olyan nem lesz, mint e kisdedek.

Pedig tud gonosz lenni a gyermek mosolya is -

Ágaskodnak öröklött ösztönök

Vérében - tud hazug lenni és hamis

És tud lenni kegyetlen -:

Kínzója lepkének, madárnak,

Gyilkosa az ártatlanságnak

Magafeledten -

Bukott kicsi angyalok bizony ők is -

S hátuk mögött messze, messze bizony

Tündöklik jaj ködösen, ködösen

Az elveszett Paradicsom.

Jézus magához engedte a gyermekeket

S szólt: senki nem megy a mennyek országába,

Míg olyan nem lesz, mint e kisdedek.

Engem a fenyők engedtek magukhoz,

A fák, az óriási fák.

Kicsoda találhat bennük hibát?

Kinek ártottak, kinek vétettek ők,

Ezek a mozdulatlan, szent fenyők?

Nincs ösztönük, csak a növekedés,

Nincs más szerelmük, egyedül a fény,

Alattuk járva, - jól tudod, Uram -:

Én sem ember voltam, csak tünemény.

Ők igazán nem tettek egyebet:

Dicsőitettek Isten, Tégedet.

És én azt mondtam: sem én, sem más, soha

Be nem mehet a mennyek országába

Míg olyan nem lesz, mint egy ilyen Fa.

És Te, Uram, mit cselekedtél?

Viharos-órád ostromával

Kiszaggattad Szentjeid erdejét,

Az én Erdőmet, amely a Tiéd.

Mint egy Művész, kit untat alkotása,

S vadul önnön Dicsőségébe tép.

Pedig úgyis ritkul a koszorúd.

Ember alig zeng már halleluját.

Vérébe ful lassankint a világ.

Ez volt a Te valódi koszorúd:

E holtan is hallelujázó Fák.

Uram, én nem szánom már az embernemet,

Amit kapott - megérdemelte tán -

De mért csonkítod Isten önmagad

Ezer esztendő s kilencszáz után

Harminckilenc szörnyű karácsonyán??!