(MINT LEBEGŐ LADIKOT...)

Mint lebegő ladikot ragad a víz szine szünetlen

Habzással lefelé, úgy folynak az emberi dolgok.

És egyedűl végére siet sima talpakon álló

Nemzeti dísz, mikor a hatalomnak eléri határát.

Éktelen éjbe borúl tündöklő híre, kegyetlen

Fegyverrel széllyel terjedt birodalma Hazánknak.

Más idegent táplál, bármily méltatlan hatalmat

Szórogat ajka felől, rútúl legyalázva dicsőűlt

Ősinket, s maradékait. Oh boldog üdőknek

Nagy fiai, régen jeles hírrel sirba hanyatlott

Árnyékok nagy lelkei, Húnyadi, Zrinyi, s egyébként

Halhatlan hírt érdemelő védői Hazánknak.

Vagy ti tágas Egek bosszúló mennykövi, melyek

Hajdan dörgétek Atilának tábori rendét

Buzdító keziből, hol késtek el ennyi üdőre?

E népet mért nem pusztítjátok ki Hazánkból,

A kifajult fiakat rútúl poklokra taszítva?

Háládatlan férgek! Ösink hagyományit elúnván

Külső nemzeteket majmolnak módi ruhákkal,

Kényesen élve, szokásaikat rút tárgya szivöknek

Forrón helybe hagyó ízléssel erőlteti többre.

Póri ruhák mostan, mondják ők, melyeket eddig

Kedveltek deli termettel jelesített szittya vitézek.

Vagy mikor a békételenek seregére rohanván

Fegyverük újra halált gőzölgő vérrel elázott,

Vagy mikoron karddal szerzett békének örűlvén,

Nyájasan élének szeretett Hölgyöknek ölében.

Méltatlan úgy-e talán hozzátok ez öltözet? illöbb

A bugyogó, vagy szűkre szabott puha gyolcs ruha nadrág,

Melyet egész kényjére feszít nyaklóra kötözve,

A görbűlt ifjú kiszakadván teste helyéből.

E mellett nyelvét dagadott esze messze kerűli,

A botor, és idegen szónak hangjára ügyelvén

Eltátott szájjal nyálazza beszédbeli tárgyát.

Már ha Magyar szót hall, fút szertelen hangjaitól, mint

Ördög tömjéntől, vélvén hogy otromba s nem illik

Egy jeles Ifjúhoz, kit az udvari pompa nevelt fel,

A tudatlanságnak feneketlen ölébe taszítva.

S főkép a Magyarok nyelvét megvetve jövendő

Boldogságának kívánt kebelébe ajálni.