[Mint mikor a nap...]

Mint mikor a nap az ellátás szélére lejutván

Visszatekint, s az aranygyapjas felhőknek alóla

A már barnúló erdőkre veresses arany színt

Leggyent, azzal elűl, s az arany festést is azonnal

A sűrűségből kibukott árnyék letörűli:

Ámelim így nézett még egyszer hátra, kezével

Mejjét és ajakát illetvén, s azzal el is tünt,

S engem az aggódás és a siralom beborított

Bús árnyékával. Majd rólatok, elfeketült fák!

Mind elmászkálnak lassan a lomha homályok,

Egy pompás hajnal hasadása után; de az én rám

Gyűlt éjnek véget nem vét az örökre lement nap.