Mirza Saffinak

Kelet napfényét, rózsaillatát

Dalaid által megszerettem.

Nyáréji ábrándokba ringatád

Az élet undorát szivemben.

Naptól védett a pálma árnya

Zuleikha ott csókolt meg engem.

Bülbül szerelmetes szavára

Szép és vidám dallal feleltem.

Nem voltam soha pálmás Keleten

És mégis oly gyakorta járok

Bársony füvén, s ah, oly jól ismerem

E csókos, ragyogó világot.

Ez éktelen vásári zajban

Lelkem hazátlan, árva, bolygó.

Hervadt a táj itt, a szivekbe’ fagy van

S meleg hazába szállni oly jó.

Kinek virág övedzi serlegét

S arczán az élet napja lángol,

Ömöljön ajkadról csodás beszéd,

A halhatatlan ifjuságról.

Mondd, diadalt a bűn nem ülhet,

A boldogság még nincs kiveszve;

Az emberek még jók és egyszerűek

A tengeren túl messze, messze!...

Vezess magaddal, hadd menjek veled

Hafiz felhőtelen honába.

Hisz a mesés, a biboros Kelet

Volt őseinknek is hazája.

A nap a mint ragyogva feljő,

Mutassa őket büszke ménen

S lelkünk körül lebegjen az a szellő

Mely porukat szétszórta régen.

Jer, Mirza Saffi! s meggyőződhetel,

Hogy a magyar vér most se hült ki,

Szabadságot, nagy tettet ünnepel,

Tud ábrándozni, lelkesülni.

Magasztal bort, zenét, szerelmet;

Fenkölt szivének párja nincsen,

S nem egy leányért, ki e honba’, termett,

Hafiz is nyögne rabbilincsen.