MIT CSINÁLNAK AZ IFJAK PESTEN?

Két emeletnyi magasságban

- mert immár ily magasra hágtam -

körültekintek a világban.

Kinézek az ablak üvegjén,

a mai én, a bús, kehes vén -

a fiatalokat keresvén.

Tizenöt évig magam lestem,

hol fellángolva, hol meg resten...

- Mit csinálnak az ifjak Pesten?

Az ifjak, ők, a friss poéták,

hogy szól a sípjukon a hét ág?

S mit isznak: bort vagy fanyar téntát?

És hol alusznak fényes nappal?

És mivel élnek: színes habbal,

mit rájuk hint egy hímes angyal?

És kit szeretnek, milyen nőket?

És mit: derűs vagy zord időket?

S a pénz hogy korbácsolja őket?

S hol étkeznek az esti szélben?

A rongyos zsebből utcaszélen?

Vagy a budai Rézitcében?

Oda sem néznek pár fityingre?

Jut-é keményen vasalt ingre?

Vagy mint én hajdan? rongyos mindje?

S mit álmodnak üres gyomorral?

Az éhség szivükben mit forral?

S hogy győznek marsot a nagy korral?

Ó, mért nem jönnek hozzám délre

szegény, szerény, csöndes ebédre:

ecetbe mártott zöld epére!

Rossz levéből a rossz világnak

hozzája bort is ihatnának,

egy-két cigányt is híhatnának.

Egy-két szavukat hallanám csak!

Látnám, hogy mernek, tudnak, bátrak;

hogy van valami, amit várnak!

Mert cudar hangu hallgatás ez!

Így nem bitangol költő, vátesz!

Az igaz hang, az más volt, s más lesz!

Zsebemben rég száraz kenyér volt;

az álmokért ez túldús bér volt.

S a múlt a könny, s a jövő vér volt.

De nem néztünk mi rózsamézre,

sem kuckón hortyogó zenészre;

köptünk s fütyültünk az egészre.

Nem néztünk utódot, elődöt,

szívünk s epénk nem kért belőlök;

s epe s szív összecserélődött.

Nem értem el én így se semmit,

halál izéből pár szemernyit,

legfeljebb ennyit: semmit, ennyit!

De ők legalább mondanának

valami szépet a halálnak!

Vagy gonoszat a földnek s lángnak!

... Ó, isteni szent fiatalság!

Hozzád kiált a bús kihaltság,

a jobb reményhez a bús balság:

a halott is kihull az ágyból,

ha földrengéstől bőg a távol...

Ezt üzeni egy fáradt költő

két emeletnyi magasságból!