MIT KÉREK...

Mit kérek tőled sors, találd ki!

Tán gazdaságot, kincseket?

Oh nem biz én! megél az ember,

Megél aztán ahogy lehet.

És ámbár pénzem nagy ritkán akad:

Fel nem kötöm miatta magamat.

Pedig hallod sors, te vén zsugori!

Ha tán feltörnéd kedvemért

A sziklazáru bérceket,

Ez órjás kincs-szekrényeket,

Hová még emberkéz nem ért;

S a bérc ezüstjét, aranyát

Mind lábaimhoz ontanád,

És kérdenéd:

Ha kell-e még?

Nem mondanám: elég!

Mit kérek tőled, sors! talán

Hosszú élet kivánatom?

Adj egy kedvem-szerinti órát, -

S száz meddő évért nem adom!

S ha kérni kell, azt kérem én:

Haljak meg annak idején;

Ha erőm s lelkem végkép kiapad:

Ne legyek az élet lába alatt;

S ha nincsen már e földön szerepem:

Kár volna csúfra itt ténfergenem.

Mert nagy baj, ha az ember élete

Rövidebb, vagy hosszabb, mint kellene;

A vackornak is ilyen sorsa van:

Zölden nem jó, még rosszabb szotykosan.

A vén ember zsibvásárra kerül,

Hol olcsó, olcsó lesz kegyetlenül!

Nem kérek én siromra szobrot,

Melynek magasló ormirul,

Hirem, nevem fényes sugára

Az utókorra átpirul.

Kóró, vagy emlék áll sirom felett,

Örök felejtés, hű emlékezet

Árnyék- vagy sugár-képivel:

Az engem nem sujt, nem emel.

Nem kérek tőled sors, hatalmat!

Ne add kezembe pallosát,

Mert amit én azzal mivelnék,

Magad is megsokallanád;

Mint a haragvó menny villáma:

Kezemben az gyilkolva járna.

Az emberfaj beteg, - szörnyű beteg:

S ki lészen néki orvosa?

Ti, kórvilágnak halvány bölcsei!

Ti gyógyitjátok meg?... soha!

Hitvány kuruzslók! népek, századok

Millióinak vak vezérei!

Feleljetek, ha kezetek között

Megszünt-e az jajgatni, vérzeni?

Betüt szültők, hogy abban, mint a féreg

Saját mocskába’, megteremjetek!

Az elv-, a rendszerért élet-halálra

Marjátok egymást, mint a bősz ebek.

És meddő elv-vitátok mellett

Az emberiség romlik, szenved.

Kiáltotok, ti szemtelen faj:

Mi földi istenek!

Mi vagyunk sáfári az észnek,

Sötét éjben fénylő szövétnek,

Minket kövessetek!

S utánok sok század óta

Az emberi nem milliója

Bukdácsol, tévelyeg.

Mutassátok meg a sükert bár!

Az ember most se jobb: maradt a régi,

Hajdan nyers bőrben, ma bársonyban,

Egymást mint a vadállat marja, tépi!

S mig akkor körme s agyara

Volt csupán, mellyel másnak ártott:

Ma ki ösmerné fegyverét,

A százrétű cselt s álnokságot?

A fenés tagot le kell metszened!

Nem használ annak balzsam és kenet;

A megveszett föld tüzzel, vassal

Gyógyúl meg egykor, vagy soha; -

- Nem jó volna az én kezembe

A hatalomnak pallosa!

Nem kérek én hirt és hatalmat,

A hosszu élet mit sem adhat;

Nem kapok kincseken;

Csak egy ohajtásom van, oh sors!

Azt teljesitsd nekem:

Szeretnék én meghalni, - s ujra

Feltámadni sok század mulva;

Az éveknek sorát,

Melyek most életemre néznek,

Majd akkor élni át.

Szeretném látni önfajom,

Hogy ennyi köny-, vér- és jajon

Magának mit veszen?

Mi vége lesz ezen

Veszett küzdés és hányatásnak?

Minő arca lesz a világnak

Tul egy évezreden...?!