Mit kongnak, bongnak a harangok?...

Ahogy egyszer Istajerben

Üldözötten bujdokolván,

Egy kis völgyi érnek partján,

Szűk bujóska gyalogúton

Mendegélek egymagamban,

Képzelegve szép hazámnak

Istenáldott hegyvölgyéről,

Átokvert sok jó fiáról:

Hát egyszerre kétfelölről,

Gondolom, hogy azokból a

Nagy fekete vas hegyekből

Megszólalnak láthatatlan,

Föld alatti bús harangok,

Zúgva-búgva szomorúan;

Olyanformán, csakhogy annál

Még százszorta szomorúbban,

Mint az a siralomének,

Mit keserves, töredelmes

Búcsujáró nép zokogva

Énekel, hogy közbe-közbe

A kereszt is hajladoz rá!

A vezeklő gyászos hangok,

Mint hömpölygő árhullámok,

Az egész, mély, széles völgyet

Elöntötték bús panasszal;

S mint a délibáb a puszták

Szőke falvait, tanyáit:

Nagy siránkozásaikkal

Fölverték a tornyos várost,

Mely mögöttem kék távolban

A hullámzó hangok árján

Láthatólag ringatózott.

Engem is megállitottak

És levertek lábaimról.

Ismeretlen bútól-gondtól

Megnehezült szivvel-fővel

Leborultam, hallgatóztam;

Lelkem égnek ajánlottam,

S addig vártam, míg kivártam,

Megértettem, megtanultam:

Mit beszélnek, oly busan mit

Kongnak, bongnak a harangok.

A legöregebbik (szinte

Látom, ahogy csóválgatta

Ágas-bogas koronával

Koronázott ősz fejét) így

Panaszolkodott, kihalló

Mély hatalmas, dörgő hangján:

“Ős Budában, Istambulban,

Perzsiában, Egyiptomban,

Fekete és holt tengerben,

Hegyen-völgyön, pusztaságon,

Palotákban és kunyhókban,

Merre nap kél, csillag fénylik:

Én mindenható úr voltam.

Embereknek, állatoknak,

Katonáknak és papoknak,

Fűnek-fának parancsoltam;

Szempillantásomra földet

Ingató hadak forogtak,

S rohantak biztos halálnak.

Haragomnak fél világot

Végig érő ostorától

Rettegett és porba omlott

Nap alatti minden népség.

Hajh! nagyon elbizakodtam.

Urat, istent nem ösmertem,

A halálra nem gondoltam.

Oh, hivalkodó, romolt szív,

Földi gyarló véges elme!

A kerek földet ki bírtam,

Mint nadály a vérét szíttam,

Mikor épen teli töltem,

Úgy lehulltam, úgy leestem.

Átkozott a lelkem, testem.

Vagyok most temetve mélyen,

Naptalan, kétségbeejtő

Véghetetlen hosszu éjben,

Lesve, várva az arkangyal

Tárogatójának hangját,

Melyre meghasad majd e föld

És kiszór a napvilágra,

Az utolsó itéletre;

Meglehet az örök lángra.

Ah, mi jó lesz benne égni,

Megszenvedni, meglakolni,

A gonosztól megtisztulni.

Hajh, csak jőne, jőne már el

,Az nap, nagy haragnak napja’

Büntetéssel, jutalommal,

Mennyországgal és pokollal,

Csak e lassu porladásnak,

Forgó, fájó zsibbadásnak

Lenne egyszer vége, vége.”

A középső férfi-hangon

Közbe-közbe ilyeténkép

Bánkodott gyorsabb beszéddel:

“O juventus, ventus, ventus!

Dicsőség a magasságban

A mindenható istennek!

Én vagyok a nagy világfi

Ki hajamat illatoztam,

Mandolatóban fürödtem,

Orcáimra húst kötöztem,

Tépett rózsapárnán háltam.

,Mi atyánk’-ot elfeledtem.

Ártatlanságot vadászva

Fél világot befutottam.

Millió meg milliókat

Szűz ajakra elcsókoltam.

Ezer éjet áttáncoltam,

Annyi napot átaludtam;

És egyebet sem miveltem,

Csak sziveket repesztettem;

Ezreket koldussá tettem;

Kórodákat, tébolydákat

Gyámolíték, népesíték.

És ugyancsak jól siettem:

Húszéves koromba lettem

Ifju vénné, élő holttá.

Azután eszemre tértem,

Jót mivelni igyekeztem.

A világnak adtam volna

Szívemet - ha meglett volna.

De kiégett már egészen,

Még a hamva is hideg lett.

Csak az agyvelőm maradt meg,

S benne az emlékezésnek

S öntudatnak irthatatlan

Férge őröl e napiglan,

Örökké, míg vége nem lesz

E világnak... Rázom, rázom,

De hijába! nem hasad meg,

S egyre zúg belőle a kín:

Hogy kihallik mély siromból,

S jajja fönn kisért a földön;

De az emberek nem értik,

Vagy csak épen nem akarják.

Mert ahogy az érkezőktől

Hallom, ott künn emberek közt

Kárhozatos életemnek

Követői szaporodnak.

Jaj azoknak, jaj azoknak.”

Erre, mintha más toronyból

Szólott volna egy szelídebb

Érzelemdús hang imígyen:

“Mit beszéltek, panaszoltok?

Bűnötök volt - megvalljátok -,

Bűnötök: gonosz, de édes;

És azért jó megszenvedni.

Halljatok hajborzasztóbbat,

Emberész-elállitóbbat,

S tanuljátok meg belőle,

Hogy semmit, semmit se tudtok,

S okosabbat nem tehettek,

Mint ha arcotokra esve

Azt mondjátok: Úr, teremtő

Légyen a te akaratod!

Én vagyok a szerencsétlen

Pszamnit, Égyiptom királya.

Szerettem népem s hazámat,

S népem is becsült, szeretve.

Csak nekik s a jónak éltem.

Ah, de mit használt erényem?

Kámbizesz, a vad hódító

Hadaimat összetörte

A pelúziumi téren.

Népemet rabszíjra fűzte,

Néznem kelle láncaim közt

Kövült szívvel, égő szemmel

A füstölgő, vért párolgó

Földig rontott Memphisz térén:

Fiaim hogy hóhérolták,

Lányomat rabszolgamezben

Hogy vezették zsoldos őrök.

S mert a szégyen és gyalázat

Velőszaggató fájdalma

Elméjét megháborítá:

Hogyan táncolt, kacagott, rítt

Tárt kebellel, bomlott hajjal,

Festett arccal és mezítláb

A legaljasb söpredék közt.

S én nem őrültem meg erre.

Tenyerembe rejtém arcom,

És erőmet összeszedve

Ökleimmel összenyomtam

Halántékom kétfelől, hogy

Koponyámat összezúzzam...

De hisz egyiptomi volt az,

Födetlen megedzve jókor

Elemek csatái közben.

Idő mult és kínom enyhült.

Egyszer egy öreg vezérem

- Hona földjén rongyos koldus -

Kéregetve áll előttem.

Koldus a rabtól: nem ismert,

Világtalan volt: a boldog!

Megeredt a könnyem árja.

S mint a sebes esső, hosszan

Sírva sírtam, könnyebbültem.

Mindenhatóság hitében

Szeszélyes lőn Kámbizesz, s hogy

Híre ment hozzá könyemnek,

Kalitbörtönömhöz jőve,

Kérdezett az agg felől. Oh,

Annyira fásult valék már,

Hogy válaszra méltatám őt,

Elmondván a szerencsésnek,

Hogy az oly nagy fájdalomnak

Amit elvesztett hazám, jó

Gyermekimnek sora keltett,

Könnye nincsen, mert elég az

Még a szívben izzó kíntól.

Ez öreg csak régi szolgám,

S azt a jót mivelte vélem

Öntudatlan, hogy szivemnek

Megnyitotta könnyforrását

S most kisírván minden búmat,

Ezután nem érhet több kín...

Ekkor érzém újra gyászom

S inségemnek szörnyü voltát:

Megesett a győző zsarnok

Szíve rajtam! Esküt véve,

Hogy boszút nem állok rajta,

S nem megyek rá gyilkos haddal:

Országomba külde vissza

Koronátlan helytartóul.

De megszegtem esküvésem,

Mert hazámat jobb szerettem,

Mint az ellen becsülését.

Jobb szerettem (megmutattam),

Mint magát a dicsőséget.

De boszum silány, csekély volt;

Ám a pusztán szomjuzónak

Enyhe édes egy csöpp víz is.

Elveszett a csata újra.

Nemzetem bágyadt, beteg lőn,

Fürteim fehérek, ámde

A pelúziumi téren

Ottan is még egyre sűrün

Fehérlettek a szent csontok.

Mint boszút esdő kisértet

Ébren alva üldött e kép,

És nem engedett pihennem.

Már utóbb csak rabló lettem,

Népemet is megvetettem:

Mert elkorcsult, aljasult az

Éhnyomorban, tömlöclégben.

Míg utóbb elárultatva,

Eladatva általok, mint

Közönséges útonálló

Végezém be a bitófán.

Mindazáltal áldás, béke

Földön a jó embereknek.

Minden úgy van jól, amint van.

Mind az isten akaratja:

Dicsőség az ő nevének!”

Közbe egy még vékonyabb hang,

Oly sirámos, mint az árvák

Jajgatása sírgödörnél,

Csenditett a másikéba:

“Hallgass, hallgass! hát mit szóljak

Én szegény nő, gyönge lányzó?

Férfinak segít erő, dac,

A szegény nőnek csak a köny!

Oh szerelmes Jézus Isten,

S te örök dicsfényben, lángban

Ragyogó bölcs Atyaisten!

Dicsőség a neveteknek,

Én vagyok a mindeneknél

Szerencsétlenebb teremtés.

Nevem: Beatrice Cenci!

Ide, bölcsek, ihlett költők,

Szónokok, törvénybuvárok:

Ki tud megfelelni nékem?

Mit vétettem, mért szenvedtem?

Ah, ti még elmondhatjátok,

Ami gyász ért, fakadhattok

Égbekiáltó panaszra,

Véres töviskoszorútok

Dicsősége meghaladja

Diadalmas koronákét.

De az én sorsom gyalázat,

Mely a legfehérebb, tisztább

Homlokot szerette meg, hogy

Legrivóbb sötét lehessen.

Ifju voltam, szépnek mondtak,

De epedtem halni, vélvén

Hogy a hóhérbárd letörli

Azt a csókot homlokomról.

Hasztalan, mert ott ég most is,

És kiégeté tüzével

Szemeim látó világát.

Most vakon, kétségbeesve,

Mindig a legvastagabb zűrt,

Néma semmiséget, sűrű

Siket éjt, magányt keresve

Iránytalan jobbra, balra,

Vérző szárnyakkal repesve,

Önmagam előtt szégyenben

Égő arccal kelek-járok,

Izzó homlokom verdesve,

Örökös sziklára épült

Szentegyházak és a mennyek

Ajtajához... de hiába!

Csak azt hallom egyre: várj! várj!

Jó, igen; várok, remélek;

A világ sem áll örökké.

Majd megrázza sarkait, és

Összedönti, újat épít

Az a kéz, kit én imádok.

Ottan aztán nem lesz senki,

Aki itt volt; meghal a mult,

Az emlékezet kivész, és

Nemletté lesz, ami megvolt.

Ott lesz aztán jó nekem majd.

Ott hives lesz s a hűs szellő

Homlokomról és arcomról

El nem áll fuvallatával.

Úgy-e, édes isten, úgy lesz?

Hisz te jó vagy, te igaz vagy.”

Még kisebb hang, csengőbb, véknyabb

Lélekharang forma hangon

Így beszéle szaporázva:

“Én is voltam,

Szép, nagyon szép,

Hajadonfős

Kis királyné:

Koszorúzott

Bálkirályné!

Ünnepeltek,

Irigyeltek,

Hogy imádtak!

Dicsőségem

Lantok, hárfák

Versenyezve

Énekelték.

Csalogattam,

Csábítgattam.

Szemeimet

Ragyogtattam.

Hő sziveket

Gyujtogattam.

Bölcs fejeket

Lázitottam.

Népeket, nagy

Országokat

Vérbe, lángba

Boritottam.

Végre mégis

Én csalódtam.

Meglakoltam.

Ifjan szűzen

Csókolatlan

Megölötten.

Kit szerettem

S hiu szívvel

Esküszegve,

Én megcsaltam:

Ah az ölt meg!

Itt gyilokja

A szivemben.

Olyan forró,

Mégis jéggé

Fagyott tőle

A szivem. Jaj!

Úgy remegek,

Úgy didergek.

Mégse hull ki.

Mindig ott van.

Oh, vegyétek,

Vegyétek ki

Irgalomból,

Hogy mostanság

S mindörökké

Dicsértessék

A teremtő!”

Így a gyöngéd hang. Azonban

Elül a szél, a bús hangok

Gyors postája; lengedezve

Szétoszolnak nyári felhők,

S a dicsőn uralkodó nap

Delelő trónjára érvén,

Leül ott és koronája

Sugarait szétterjesztvén,

Ünnepélyes mély csöndesség

Álla bé a kerek földön...

Magam is, elszenderülvén,

S álmodván a hallottakról,

A meghűsült esti légben

Bujdosó utamra tértem.

És sokáig gondolkodtam,

A harangok mondájáról

Kiváltképen, hogy mi hát itt

Az egészből a tanulság.

Végre úgy rémlett nekem, hogy

Az egész világ valóban

Csak egy óriási színpad,

Ahol a becsületesnek

És a gaznak, szépnek, rútnak

Személyesítője mind egy

Célra, egy alapeszmének

Végleges kivitelére

Játszik... És az alapeszme...?

Ez a színpadalkotónak

A megfoghatlan, láthatlan

Legnagyobb világköltőnek:

A Mindenhatónak titka.

És halandó elme e nagy

Titok sűrü fátyolát föl

Soha, soha nem lebbenti...