Mohács

Nehéz meleg leng a vidék lapályain.

Békétlen állanak a felpörkölt hadak.

Fojtott morajjal zúg a gyengülő ajak,

hűvös nedűt kiván a láz-kinozta íny.

A pusztaság üres, az égen semmi folt,

habozva áll a húszéves, öreg király,

a sorból olykor egy ügyes vitéz kivál,

de visszajő busan: minden nyugodt, kiholt.

Egyszerre indulást rikolt a kürttorok,

nyüzsgő sietség zúg, mozdulnak a sorok,

elsápad a király és megbotol a ló...

És fönn az ég ivén sötéten nyargaló

vészfelleg tornyosul s tompán morogva száll,

ormán vigyorgva ül gőzködben a Halál.

Ezüstösen villog fönn a zománc-kereszt

és vérre szomjazik a háborús acél,

a sápadó sereg sietve útra kél

és zúg, mint a köpű, mely nyüzsgő rajt ereszt.

Kaszásra vár mindenütt a sárguló kalász,

a harcosok között nyomott a hangulat,

komor nyugodtsággal buzdítnak az urak,

a bús, letört király csüggedten nyargalász.

Egyszerre, mint ezüst-kigyó, lassan görög

feléjük a vasas, tar-homlokú török;

buggyos ruhájukban nagy testük még nagyobb.

Halált köp az ágyú, a penge felragyog,

vér fröccsen a mezőn, hullong a hús-cafat -

s felhővel fogja be dicső szemét a nap.

Tajtékos embervért iszik a rét, az út...

Győzött az ellenség ágyúja és csele,

királyi zsákmányát ragadja a Csele,

a fergetegben a kürtszó zokogva búg.

Vizen van a győző, a bús Perényiné

rőtszínű fáklyánál könnyek között temet

s hogy látta a paraszt, mint tett-vett csüggeteg,

az éjjel árnyain kisértetnek hivé.

A gyászoló házban kigyúlt a mécsvilág,

siratta az anya eltávozott fiát,

s jöttek sokan, sokan, de nem az ő fia...

A zordon aggok és a sápadt szenvedők

hitetlen térdeltek csak a kereszt előtt

és néma ajkukon meghűlt a hő ima.