MOHOS.

A bérces Gömörben nem nagy hegy a Mohos,

Rajta nincs régi vár, nemes vad sem honos;

De ingó semlyékes láp van a tetején,

Ez ingó láp felől szóland az én regém.

Szegény ember jöve valahonnan régen,

S kinézvén a helyet a halmos vidéken:

Meggyújtá az erdőt s ortott... minden módon

Erőt akart venni cserjén és bozóton.

Majd fecske módjára, a serény új gazda

A hegy oldalához sárkunyhót ragaszta;

És mivelhogy erős akarattal győzte:

Egy süveg buzácskát a földbe tett őszre.

És felvitte Isten a dolgát idővel.

- A terepély cser is vesszőszálból nő fel. -

Mikorra megvénült: keze között a föld,

Szőlőhegy, rét s erdő egész határra tölt.

Álltak oldalánál erős felnőtt fiak,

Számos csemetéje lévén mindannyinak;

Sugár fiatalok, teljes nyiló rózsák,

Egy sereg iskolás, egy sereg apróság.

Az öreg térdére három-négy is mászik,

Szegény! azt sem tudja néha, melyik másik?

De szemén buzog föl szivéből a hála,

Magát bennök harmad- negyedizig látva.

És ennyi léleknek ad lakást egy hajlék,

A boldogság eljött, hogy ő is ott lakjék -

Nincs köztök perpatvar, egymással megférnek,

Hirét sem hallották a külön kenyérnek.

De mint a buzában, bár jó magot vetnek,

Óhatatlan, hogy ne legyen konkoly s lednek:

Titkos rosz cél ejti a fiakat gondba,

Osztozzunk! ez a cél, de még nincs kimondva.

Látását, hallását kezdé bár veszteni:

Élesek az öreg lelkének szemei;

Mindent tud, mindent lát, de szépen elvárja,

Mig körűlte lészen népének mindnyája.

S egy szép ünnepnapon szeliden megszólal:

A kegyelmes Isten megáldott sok jóval!

De birnám bár felét a széles világnak,

Több a szép egyesség, melyben élni látlak!

Maradjatok is így, gyermekeim, holtig!

Sok felé a sok is könnyen elkallódik;

De áldott a sok kéz és az egy akarat,

Igaz volt ez a szó és igaz is marad!

Mi jót tesz sok apa számos gyermekével:

Vagyonkáját köztök diribolván széjjel!?

Néhány barázda jut, egyik sem tud élni,

Amennyi együtt volt, külön csak felényi.

Ha beteg lesz egyik, ha tűz vagy dög által

Hátra megy: a bajból soha ki nem lábal;

A szegény irigy lesz, a gazdag fenlátó,

Elfordul, elhivel annyi szív egymástól...!

S most átvitte az agg másra a beszédet,

Nehogy elárulja, hogy szivökbe nézett;

A fiak hallgattak... nem volt még szokásban:

Ketté vágni a szót vén apák szájában.

De jött az öregre a halálos este,

- Szebb élet kezdete, aki jól kereste -

Nagy búbánat mellett a fiak szivében,

Az elaltatott vágy van ébredőfélben.

Osztozzunk...! osztozzunk...! fejökben csak ez volt

Ha nem akarják is, mindig hallják e szót;

A gyászos harangszó, a sir kongó öble:

Osz-toz-zunk! osz-toz-zunk! ezt veri fülökbe.

S a temetés után alig mult el egy hét,

Hozzáfogtak, - kiki ohajtván örökjét;

Hanem a sok hancsik, a sok mesgye, csóva,

Nyil, toldás és becsű, mind csak nem visz jóra.

Valamennyi testvér jámbor, engedékeny,

Nem pöröl egy tinón, vagy egy kaszás réten;

Azzal egyik se lesz gazdag, de el se fogy!

Tudj’ Isten, az osztály még is nem ment sehogy...!

Kihuztak azután egy nagy hosszu láncot,

A két vonó cseléd immár nem is látszott;

De meg se mozdult még a lánc másik vége, -

Elszakadt...! de hogyan? hisz erő sem érte...

A lábas jószággal gyült meg aztán a baj,

De mégis, úgy ahogy, megosztoztak avval;

Mind ki volt szaggatva, mind külön volt hányva,

Hat szép páros tulok maradt csupán hátra.

Szarvok hosszu, fényes, - mint a hal kövérek,

A ma leesett hó nem lehet fehérebb;

Nincsen alábbvaló, nincsen köztök szebbik,

S mi türés-tagadás, a fiaknak tetszik!

Hozzá kivált hárman nagyon ragaszkodnak...

Egyet mondok testvér! verjük a Mohosnak!

Melyikünké legyen? határozzon a hely,

Hol jóllakás után delelni meghever.

És aki nyertes lesz, igazítsa köztünk

Az örökség dolgát, mellyel ugyan küzdünk;

Ahogy mit jónak lát s fordít az osztályon:

Huzalkodás nélkül kiki hozzá álljon!

S a hat tulok, mintha tudná, mit beszéltek,

Farkához rugdosva ront az erdőségnek;

Bőgnek, öklelőznek, a földet kaparják,

De jó kedv okozza mindezt, nem a vadság!

S bár a kolompszóról megtudni nem nehéz

Mely tájon a jószág? s legel vagy heverész?

De mégis a dolgot közelebbről látni:

Indul a rokonság s egy sereg kiváncsi.

S mig az érdekeltek szótlan mennek elől,

Erős bizonyozás van a nyertes felől.

A tetőn hever meg! de biz az oldalon!

Ott is az északin, ahol hüvös vagyon!

És amint elérik a hegynek gerincét,

A megizzadt csapat még alig tekint szét:

Kolompszó és bőgés hallatszik jó távol...

Aztán semmi nesz, - csak a harkály kopácsol.

A csapat mind a két hegyoldalt bejárja,

De a hat tuloknak nem akad nyomára;

Aztán a tetőre hatolnak fel többen,

De aki odaér, némán visszahökken.

Hol ezelőtt nem volt csupán avar, cserje:

Mély, süppedékes láp támadott egyszerre;

Ingó bajnokfűvel, kákával takarva...

Elnyelte a tulkot, imé ott a szarva...

Erre hazatértek, - de részét kivenni

E csuda láttára nem akarta senki!

Hanem egész család szépen együtt maradt,

S áldott lőn a sok kéz és az egy akarat.

Ha éjjel mély zúgást hallat a hegyoldal,

- Aminőt egyedűl a földön fekvő hall, -

Mond a pásztor: meghal rövid nap valaki,

S osztály lesz..... bömbölnek a Mohos tulkai.