MOHOS VÁROMLADÉKON...

Mohos váromladékon

Borong az ősz vitéz,

Bágyadt fényű szemével

Merőn a romra néz.

Körűle nincsen élet,

Egy sír a várvidék,

Hír, pompa és dicsőség

Ott eltemetteték.

Hol a fénylakta csarnok?

A puszta termeken

A zúgó szél dühének

Bogácskóró terem!

S mig a lefolyt időnek

Szétvonja fátyolát,

Hogy élte tarka lapját

Még egyszer nézze át:

Elborzad a soroknál,

Mert amit ott lele:

Csalódás és ezer kín

Fulánkival tele.

Általfut ifjuságán,

Sok bús emlékeken,

A férfiú korában

Nincs más, mint küzdelem.

Ott hűtelen barát üt

Érző lelkén sebet;

Itt halmot domborít fel

Hitves, fiú felett.

Sorban eléje tűnnek

A robajos csaták,

Nehéz napok tüzéből

Vérlepte mirtuszág.

S a ködből ősi vára,

Sasfészke felmerűl,

Amelynek omladékin

Most elmerengve űl.

S a bús emlékezetben

- Mint lomb, szellő ha kel -

Megrendül a nemes, de

Kiégett agg kebel.

Mohos váromladékon

Haldoklik a vitéz...

A csendes sír ölébe

Nyugalmat esdve néz.

Az elhaló kebel még

Utószor feldobog,

S miként véglobbanásban

A mécs, kiégni fog.

Egy vágya volt szivének,

Egy, vándor útain:

A kedves hon göröngye

Nyugtassa álmain;

Egy vágya még szivének

Az élet alkonyán:

Hogy boldog béke légyen

A szenvedő hazán.

S a bujdosó nyugodtan

Álomba szenderűl;

Felette rom s az érdem

Állván emlékjelűl.

Mohos váromladék közt

Az ősz bajnok pihen;

Zajos napért nyugalmat

Találva, csendesen.

Nem álmodik csatákról:

Sírálma mély, nehéz,

Melyből kürtharsogásra

Sem kél fel a vitéz.

Most már az ősi várat

Birván örökre ő,

El nem ragadja tőle

Pártos viszály s erő

S bár címer nem ragyog már

Ívek, kapuk fölött;

Alunni mégis édes

Rokon porok között.

Mohos váromladékhoz

Tolongva jő a nép;

Cserlomb közé virágot,

Sírt ékesítni, tép.

S hű bajnok él dalában,

Ki békében s csatán,

Honáért élve-halva,

Munkált annak javán;

S mert üldözé, ki volt a

Jó hon szivén nadály,

Cseles nagyok szavára

Száműzte a király.

A nép szorúlt kebellel

Közelg a sír felé,

A sírt a hálaünnep

Oltárrá szentelé.

Behinti azt virággal,

És márványoszlopát

Lomb- és repkényfüzérrel

Köríti, fonja át.

S az ifju nemzedékben

Tettek csirája kél;

Szivének égi hangja,

Hogy csak honának él.

Oh hon! hogy hű fiad csak

Akkor jutalmazod.

Sőt még akkor se többet, -

Amidőn már - halott!