MONOLÓG

Szeretném elsöpörni mind a hitványt,

Ki most kevélyen a fölszínen úsz,

Üres fejével s még üresb szivével,

Selyem ruhában és nagyúri gőggel

Szegény költőre, rám, gúnnyal lenéz.

Utálom ezt az úri csőcseléket,

A kesztyűs, frakkos, mívelt barmokat,

A törpelelkű, bársonyos heréket,

Az irigy, önző, gaz érdekcsoportot,

Mely bitorol dicsőséget, hatalmat.

Utálom ezt az úri söpredéket,

Az őrült véletlen gonosz kelésit

És a világot, hol uralkodik,

A fölre tört, le nem söpört szemét;

A port, mely istenszobrokon tapadt,

A ronda férget, ocsmány pókokat,

Dúskálókat a szűzi liljomon.

A köpedéket, mely egy szűz, nemes,

Dicső világ szent homlokára hullt.

Szeretném összetörni ezt a képet,

Mely csalfa, semmitmondó és hazug.

Torzkép csupán, lelketlen mázolás,

Vad, kába színelegy, szellemtelen,

Iromba rajz, - nincs benne gondolat,

Az eszmének teljes bankrotja ez.

És a valódi, ősigaz, dicső,

Nagy képeket szennyével eltakarja,

Vagy elhomályosítja szemtelen,

Kiáltó, kérkedő, üres szinével.

Szeretném összezúzni ezt a népet,

És élükön a bíboros pimaszt,

Kinek a zsámolya mártírfejek,

Párnája honfibúban megrepedt szív,

A trónja szolgaság és butaság.

Utálom ezt a sok élősdi gazt,

Kocsisait az állati tömegnek,

És elszakítni rothadt törzsökétől

A rossz kezet, mely görcsösen szorítja,

Hogy féken tartsa barmait, a gyeplőt.

Utálom mindazt s kéjjel eltaposnám,

Akit magasba nem érő emelt,

Csak tartalmatlan szíve könnyüsége,

Vagy a világtalan szerencse kénye,

Őrült hatalmak esztelen szeszélye;

Ki helyzeténél fogva oly magas,

Míg a valódi nagy pirul a mélyben,

Tehetlen ül kőóriás a völgyben,

Míg a kavics magasról hengerítve

Nagyot aláz, erőset összetör.

Ó, bár lehetnék én a fergeteg,

Mindent elsodró s ifjitó vihar!

Újjáteremteném e kór világot,

És elsöpörnék minden szemetet.

Királyi székbe ültetném az Észt,

Jogart adnék a Gondolat kezébe,

Úrrá tenném s naggyá a Szellemet,

Az Igazság biborpalástba járna,

Rombolnék és teremtnék egy világot:

Lehetnék én a bosszuló vihar!