Mors Bacchanalis

Az ócska csapszék szurtos rejtekén

mulat estente egy sovány legény,

mogorva, száraz egy szikár alak,

józan szemű, de részeg, mint a csap,

Hogy gondtalan beszél mindenki: les,

sunyi, gyanakvó, ám azért szives.

Kupáiból csorog mindennemű

vagyont érő arany- s rubin-nedű.

Csak egy pohárra hív, s nem dől ki százig...

Aztán, midőn a sok ivó elázik,

s az asztalok alatt horkol alul,

és trombitál a hő borgőz az orron,

és izzanak az arcok tűzbe, forrón,

részeg szemekkel néz szét kancsalul.

Fagyos fuvallat száll ki ajakán,

s egyszerre néma lesz és halavány.

A bor kifoly, a lámpa eltörik,

a gyertya szára is leég tövig.

S ő az alvók mellére térdepel,

lehull szeméről a hazug lepel.

Kivillan öblös, csontos durva álla,

s rontó hatalma diadalmaképp

a porba mászók homlokára lép.

S a szürke fényben áll vigyázva, várva.

A gyári munkás, aki küzdve hét nap

munkálkodott, s a nyolcadikra bért kap,

széles gyönyörrel húzza a gugyit,

mely lelkeket öl és agyat butít.

Velök elissza a szegény diák

jó özvegy anyja szűkös gázsiját,

körötte táncol meztelen a kéjlány,

a durva nóta szól sikongva, mélán,

és a poros lebujnak közepén

áll s ütemet ver a sovány legény.

Aztán kiáll a csapszék ajtajába,

s a habozókat vaskarral berántja.

Vékony, szelíd ábrándozók bejönnek,

s hódolnak a tilos, szines gyönyörnek.

Ürül a kancsó, nő a potrohuk,

isznak, de kedvük egyre szomorúbb,

véres szemük fáradt nézése bamba,

bámulnak az unott bizonytalanba,

s ásítozik boruk mellett henyén

az álomgyilkoló sovány legény.

S hogy végre szürkül a ködös, borult ég,

és tompa fénytől feltetszik a szurdék,

vígan kíséri hiveit haza,

a részeg munkást ágyba fekteti.

Vagy perpatvart kavar - s örül neki -

munkába jő a seprű, a kasza.

A gyenge asszony ordít szörnyüképp,

a férj üti, cibálja a fülét,

a vére foly, s csak rázza, döngeti,

az ágyba felriadnak gyermeki,

s látják az árnyban, a vértócsa mellett,

amint a cingár rém szemei nevetnek.

Az ócska csapszék szurtos rejtekén

így vígadoz a zord, sovány legény

és társakat mindenkoron talál,

köréje gyűl a megcsalt és az árva.

S a reszkető, üres gyönyörpohárba

piros bort önt a fekete halál.

És issza duzzadt ajkkal mindegyik,

míg végre az alkony elérkezik:

s ágyába dől a gyenge és beteg,

és egy szeles, sötét őszestelen

a bús, sovány legényke megjelen,

és tántorogva, rémülten hebeg:

„Menjünk aludni, léha cimbora.

Az éj sötét s már rég lejárt az óra,

eltört, legörbült ócska mutatója,

és elfogyott az élet színbora...!”

És rávigyorg kaszásan, feketén,

s karon ragadja a sovány legény.