MORVAMEZŐTŐL URÁIG

Apám északról jött. A lelke ércvízű tó,

Mely súlyos hegyek sötétjén küzdve ezerévig szivárgott,

S elnyomva, mély magányban mindent magábaváltott,

Mi titkos, lágy erővel oldó és gyógyító.

Oly szomorún fölényes, mint bölcs, szelíd, komoly,

Egyetlen hű szolgája valami izgága, zsarnoki úrnak,

Kitől rakoncátlan kis úrfiai tanulnak.

- A csigaháza volt egy szép, hűs, okos mosoly.

S gyermeke én...

De én kicsinyebb vagyok, mert érzem, csak nem merem követelni a részem.

Mert kezem egy kilincsen, csak nem mertem soha még felnyitni egészen.

Ha sértve elémvet morzsákat az élet, gőggel a porban otthagyni se merem.

Bár gyűlölet fullaszt, emberséggel fölveszem és ajakammal illetem,

Sőt, - hogy érdemes legyek, önként viselek böjtöt és terhet és jármot.

Ha üt, jogformát keresek, hogy igazát védjem és félreállok.

Mert csigaházam és menedékem az ál-fölényű alázat.

- Mert belezárkózva egyedül vagyok, úr vagyok, senkise láthat,

Mert leigázott, szlávos apák hős félelmében reszket a lelkem, szegény.

S így tisztelve - kijátszhatom a dolgokat gyengén, ravaszul - apáim gyermeke én.

S lám, furcsa-e, szégyen-e? - Anyám véreit is a vérembe leltem.

Vércseszemű, lobogó, nagyhomlokú, kislovú had,

Verecke után a lápos, puszta Urában kicsiny urak,

Kik évezerig "ellenszegülének" bús garral a zsombékos telken.

Hol újudvar állt, finom idegenség, bőárnyú, kegyes királyi palást.

Nem mentek el. Eb ura! Ott különb ember is koccintana nálunk.

Igriccel ittak. Magukét. Szamosszeg a világ, és házuk a váruk!

Igric, ha dicsérve nótába-szerezte, kacagva laktatták torkig a nyavalyást.

Volt, ki paraszttal soh'se szólt, köztük szeges ostorral járt csak.

De nagy pestis-időn haló szemüket ő fogta le csinján.

Másik asszonynak esküdött, hogy gyűrűje ott lesz örökre az ujján,

S egyszer... levágta gyűrűstül az ujját, hogy oda lökhesse elébe: "Lássad!"

...S hogy mindez bennem asszonnyá kicsinyült!

Tudod-e? Hogy engem akarni nem, csak kérni és várni lehet.

Hiszed-e? Nekem egy kicsit mindegy. Nem sírok. Kacagva szeretek.

Játszol? - Túljátszom. (Bennem valami nagy álomkomoly!)

Elmúlt? - Nem is volt! (Hol az "örökké" szent babonája, hol?)

Ó, én megkeresem az asszonyt, a másikat, hogy jó legyek hozzá, és szívemre öleljem.

Megáldalak vele, elküldelek vele (előttem nem lehet asszony), hogy kedved teljen.

Így! - (Bús álomurak, Ura urai a láp szigetén.) -

A csigaházam, a váram olyan egy, oly gyönge... olyan én.