Mosoly

Rád mosolyogtam,

s azon te szörnyen, ujjongva örültél,

pedig őrültebb voltam az őrültnél.

A sírás fojtott

és megmarkolta szívemet a bánat

és azt se tudtam: honnan, mire támad?

De mosolyogtam.

Tán nagyobbat is tettem volna érted,

mert lelkemben egy régi kép kísértett,

tavaszi szentkép:

az égnek arcán tavaszi mosolygás

cseresznye-fáról tarka virágontás,

csupa arany-fény!

Kacagó szívem tobzódott a kincsen,

míg a magasban zokogott az Isten!