MOSOLYOGJ RÁM!

Mosolyogj rám, édes feleségem!

Nincs virág a földön és az égen

Csillag, amely képviselhetné a

Kedvességben mosolygásodat.

Már ha rajta arcodon a felhő,

S fúvalom, mely elröpítse, nem jő:

Tedd szelíddé, aranyozd meg, kérlek,

Mosolyodnak hajnalával azt. -

Puszta télben a kert puszta fája

Milyen vággyal, mily ohajtva várja

A tavaszt, mely néki majd virító

Lombot ád és zengő madarat!

A vándor, ki messze-földön jára,

S éjjel ér be falva határára,

Várja, várja: mikor csillog rá már

Házából a nyájas mécsvilág?

S a beteg, ki bús ágyán az éji

Sötétséget hosszan, hosszan nézi

S egyedűl: mint várja epedőn a

Támadó nap első sugarát!

S a halottak, koporsóba zárva,

Miként várnak a föltámadásra!...

Oh, de hát én, én még mindezeknél

Jobban várom mosolygásodat.

Mosolyogj hát, én kérlek, hű férjed,

Akinek ha szíve könyvét érted,

Tudhatod, hogy benne mindenik sor

Egy élet, mely érted halni kész.

Tudhatod, hogy arcod tükre lelkem,

Éspedig nagyító tükre, melyben

Hosszu és mély tőrdöfés az, ami

Kis redő csak homlokod fölött.

Mosolyogj hát, üdvem alkotója!...

Ajkad, kezed, térded csókolója,

Álmaid hiven-virasztó őre,

Életednek árnya, férjed, kér.