[Most egyedül vagy...]

Most egyedül vagy, oly magányban,

amilyennek a békés szív örül.

A nyári kert tömör pompája

madárfüttyös nagy csönddel vesz körül.

Most, most elkezdhetsz énekelni

mély férfihangon, öblösen,

zenghetsz: mily szomorú a teljesültség,

zenghetsz: ennyi volt összesen?

Zenghetsz, mélyhúru férfiének,

fogytán az ifjuság fehér kalácsa

zughatsz, gordonka zsongó idege,

bughatsz, magányos, fájó, tiszta brácsa!

Ne bánd, ha hangod félrecsusszan,

ha elbicsakló és rekedt,

nem fülek hallják, szegfükelyhek isszák

az izzófényü éneket.

Úgy hagytad el az ifjuságot,

mint aki hörgő hófuvásu, téli

estén párás szobát hagy el

s hogy még marasztják, titkon azt reméli,

de mind hallgatnak, senki sem szól,

szél fú be az ajtóközön,

ő lassan indul, keze a kilincsen

és visszanéz és elköszön.

Úgy hagyott el az ifjuság,

mint a holtak. Bizony, holtak szokása

habfátyollal takarni el

arcukat, hogy többé senki se lássa.

Utoljára még megölelnéd,

de karodat lágyan lefejtik

és ellopják és kiviszik a holtat

és énekelve földbe rejtik.