Most elmondom...

Most elmondom, kicsim, az úgy volt:

mikor a halk sík bársonyán

kihúnyt a nap és már sovány

arccal fölkelt a szép, hazug hold,

nagyon vágytam hozzád beszélni –

Ó, nem bohón és nem bolondul,

de mélyen, mint harang ha kondul

s ahogy csak férfi tud beszélni.

Kezembe fogtam kezedet

s felpillantottam, – fel a fára,

melynek tar ágán furcsa, árva

levél-sziluett reszketett,

úgy imbolygott fonnyadt-ezüsten,

mint lágy könnycsepp, mely csüng a vékony

pilla szélén, vagy illanékony

pernye, ha percig áll a füstben.

Mint bús leány, kit lassu méreg

naponta mart s félig megölt,

de menyasszonyi fátylat ölt,

bár tudja, több napot nem ér meg

és révedezve haboz és vár,

tétovázik a hajdani

mérget ma is felhajtani:

maradna is még, hullna is már.

Társai, sárga, hullt szerelmek,

halomban hevernek alul

s éreztem, jaj, ez is lehull,

ha szavaim most rálehelnek,

nem birja ki e halk, finom lény,

ha holdsugárnál tömörebben

csak egy hang is feléje rebben...

És én hallgattam, mint a holdfény.