Most élveznék csak

Mint annak aki szomjún

Nyúl tölt pohár után,

A lángbornak zamatja

Elvész haszontalan,

Ugy az ifjú sem élvez;

Az élet öröme

Lángtól égő szivének

Csak szomját tölti be.

Mint kincsásó bírvággyal

Csak aranyat kutat

S gondatlan eltapodja

A kis virágokat,

Ugy az ifjúnak fenn jár

Korlátlan képzete,

Míg az öröm virági

Hervadnak körüle.

Mint pályabér után a

Szerény hiába les,

Mert az a vakmerőnek

Kivívott bére lesz,

Ugy az ifjú sziv is csak

Eped, vágyik s nem mer,

Míg késő bánatával

Rádásúl gúnyt is nyer.

Én már nem érzem többé

Ifjak mohó szomját,

Becsűlöm hát és ízlem

A lángbor zamatját.

Én már hiú vággyal nem

Keresek aranyat,

Minden virág illatja

Nekem hát élvet ad.

És hála Istenemnek

Nem is vagyok szerény,

Amért más is pályázhat,

Mért ne legyen enyém?

Most már tudnék élvezni,

Csak most már igazán,

Midőn, hajh, nemsokára

Már nem lehet talán.