Mozgófénykép

A gép sugarát kereken veti, képköre fénylik a sik lepedőn

mindjárt, szivem, uj szinek és alakok lovagolnak a fénylegyezőn

olcsó s remek élvezet összecsodálni e gyors jelenéseket itt:

első a Szerelmi Tragédia, melyet a lámpa a falra vetit.

Ni - Ámerikában e nagy palotának a dús ura - milliomos

rendel, levelez, sürög, üzleteit köti, telefonoz.

Titkára előtte. Beszélni akar vele. Várja. Magára marad.

Beszél neki. Karja mozog hevesen s ura szörnyü haragra gyulad.

Éjfélkor a hószinü lányszoba villanymécsese zöld. Jön a lány

bálból, kimerülten - a báli ruhában is oly ideges, halavány.

Vetkőzik az édes. Az éjjeli gyolcs fedi már. A komorna kimén.

Megkoccan az ablaka. Nyitja. Vetekszik a holddal a zöld szobafény.

Titkáruk az. »Édesem!« - Újul a kép. Palotájuk elébe mutat.

Fellegkaparójuk előtt ki az éjbe mutatja a hosszu utat.

Fellegkaparón kötelekből létra. Az emelet ablaka nyil.

Surrannak alá. Hamar: Elbuj a hold köre. Rebben az ótomobil.

És tűnik a gépkocsi. Mind kicsinyebb-kicsinyebb. De a palota ébred.

Vádat sug a létra. Mi volt az? Utánok! A gép! Tova! S mozdul a képlet.

Nyargalnak az útközi fák növekedve szemünkbe: a kocsi sötét pont

nyargalnak az út jegenyéi. Kigyózik az út tova. Két kocsi két pont.

És fordul a kép. Jön a halmon a két szeretővel a gép lefelé.

Vakít ide: hallani szinte, amint robog a kanyarúlat elé.

Nőnek az arcok. A hölgy a lovagra simul. De az ég henye fellege gyül.

S tűnik kanyarodva a gép. Jön a második. Ebben a dúlt öreg ül.

S elpattan a kép, valamint hab a síma vizen. Jön az új. Csupa álom.

Villannak az ég csodanyílai. Zuppan a zápor a messze határon.

Ó nézd, gyönyörű! gyönyörű ez a fény- és árnycsere kékbe pirosból!

S hogy gördül a két robogó! Hogyan is, hogyan is lehet ez papirosból!

S hogy gördül a két robogó; hegyeken tova, völgyeken, árkokon át!

Pornimbusz után pocsolyás utakon ver a kereke sárkoronát.

Tágulnak a messze prerík. Zug a zápor, a sík tavakon kopogó:

S sebesebben mint hir a dróton, a bús utakon tova gördül a két robogó.

S dacolva vonattal síneken át kerekük suhan. Alszik a város.

Surrannak elénk magas ércemeletjei. Csöndje halálos.

S már az öregnek a kocsija csusszan a - csusszan a jól kövezett uton át:

Követi, keresi, hőn lesi, nem leli - nem leli lánya nyomát.

Zöldbeszegett hegy alatt tovanyúl sima tó vize, mint a lepény.

Most oda-lám oda jönnek a - szöknek a - törnek a lány s a legény,

A kocsi mint csodaparipa ront oda, jaj neki - jaj bele vad kerekén

loccsan a - csobban a tó vize: jobb biz e tört szeretőknek a tó fenekén.

Még egy rémszerü kép (az apáról) a vásznon jő: az utolsó:

vágtat a vad kocsi, mint robogó sír, fürge koporsó.

Igy a halálkocsi Ámerikát szeli, szeldeli, szegdeli, jár:

drága szekér kerekén, sima tó fenekén csupa kéj a halál.

Ah! Ámerikába! csak ott tul a tengeren, ott van az élet!

Ah! Ámerikába miért nem utazhatom én soha véled...

Ott van az élet, a pénz, az öröm, s a kaland tere, küzdeni tér:

tengve a drága kenyéren unalmasan itt nyavalyogni mit ér?