MULANDÓSÁG

Hol a mohos szirt öbléből

Ezüst forrás ömledez,

S a patakok csörgésétől

A setét völgy zengedez;

Hol meredek tar kősziklák

Az egekkel mérkőznek,

S a százados roppant tölgyfák

A felhőkbe verődnek;

Hol a vadonnak csudái

Pompájokat mutatják,

S a természet nagy szcénái

Az érzőt felborzasztják;

Hol a váromladékokon

Az őszült kor lelke leng,

S a bészakadt sírboltokon

Bús halotti ének zeng:

Itt lakik a képzelődés,

Képekben elmerülve,

Itt a forró lelkesedés.

Plutarch karjára dűlve.

Itt emeli fel fátyolát

A Visszaemlékezés,

Itt rakja le zöld sátorát

A bölcs Magábatérés.

Itt tévelygek a világi

Lármától különválva,

Képzeletim forrósági

Között magamba szállva.

Amott egy magas szirt fokán

Egy puszta vár dőledez,

Melynek szomorú homlokán

Bús régiség epedez.

Hajdan ez a dicsőségnek

Volt fényes palotája,

S a legerősebb vitézségnek

Győzhetetlen hazája;

Hajdan felséges tornyai

A felhők közt ragyogtak,

S ime, most kevély ormai

Rakásra omladoztak!

Ott az eldőlt sírköveknél,

Hol most lelkek támadnak,

S a mélycsendű éjfeleknél

Bús nyögések hallatnak:

Ott nyugosznak a bajnokok

Mélyen a föld gyomrában,

A töredezett oszlopok

Között, örök homályban.

Ama kormos ablakoknál,

Hol most repkény szövődik,

S a mohosúlt kőláboknál

Iszolag tekerődik:

Ott búcsúzott szívszakadva

Az ékes hölgy férjétől,

Mikor a kürtök riadva

Elszakaszták keblétől.

Ott nézett le borzadozva

Bajvívó kedvesére,

Ott dűlt ismét lankadozva

A győzőnek keblére.

Amaz ijesztő boltoknál,

Hol most baglyok huhognak,

S a rémítő nyílásoknál

Száraz kórók suhognak:

Ott hörpölték egymás vérét

A párducos magyarok,

Ott nyerték el a harc bérét

A győzhetetlen karok.

Ama bércfalakon álltak

A vár pártás szűzei,

Mikor ellenségbe vágtak

A haza erősei.

Ama vár roppant kapuján

Zengtek a tárogatók,

Mikor a véres harc után

Visszatértek a hódítók.

S ott, hol a győzödelmesek

Toborzón vigadoztak,

S az érzékeny szerelmesek

Szívekben olvadoztak,

Most a gyászos romladékon

Bús éjszakák borongnak,

És a borzasztó tájékon

Bágyadt szellők zokognak. -

Így múlik el a világnak

Minden gyönyörűsége!

Így minden tündér nagyságnak

Veszendő dicsősége!

Hősek márvány sarampóit

Az idő eltemeti,

S a fél világ hódítóit

Feledékeny por fedi.

A bölcs, ki ma nagy lélekkel

A naphoz emelkedik,

Holnap gyáva gyermekekkel

Egy sírba ereszkedik!