Mulandóság

Hulló levéllel besöpörte

Az őszi szél az útakat.

Mint a ligetnek üde zöldje,

Minden mulandó, hervatag.

Az ember visszatér a porba;

A hű szivektől elszakad.

Örök válás, bucsú a sorsa;

Mind elmulik az ég alatt.

A forró szív kihül, s ha végre

A multak sírjává leszen:

Az emlék reszkető kezével

Gyujt neki mécsest csöndesen.

Mert ennek nincsen hervadása.

Él és viraszt a sír felett.

Ez rejti özvegy fátyolába

A bús arczú enyészetet.

Azért, ha vesztettél barátot,

Hullasd sirjára könnyedet;

Ha kedvesed’ mély sírba zárod

Sírj, sírj a drága hant felett.

Keresd fel könnyel és virággal

A csendes, jó halottakat;

Hogy majd, ha síri fád beárnyal,

Téged is megsirassanak.