Múlt este kissé lehajoltam

Múlt este kissé lehajoltam,

s feleségem azt mondta halkan,

őszülsz, fiam.

Tompán a lámpafénybe néztem,

aztán zavartan fütyürésztem,

búsan-vigan.

Mint a hold-udvar őszi éjen,

olyan volt most a lámpa nékem,

oly hallgatag.

Ádám fiunk már álmodott rég,

s én mintha messze-messze volnék,

a föld alatt.

Az ablakokat mind bezártam,

s úgy ültem a budai házban,

mint aki fél.

Eszem azon járt, ama tincsen,

zörgette a szél a kilincsem,

az ősz, a szél.

Egy ember járt itt, csúnya ember,

szakálla kender, a november,

jaj istenem.

Én láttam őt, mint apró-cseprő,

söpör-söpör, kezébe seprő,

jól ismerem.

A kapudat hiába zárod,

hiába bújsz, fejedre károg,

s oly rút e dal.

Nevetni nem hagy, sírni sem hagy,

azt dudorássza egyre, nem vagy

már fiatal.